Rég eltűnt korok vonzásában: Önvallomás címmel jelent meg Torjay Valter könyve

Hosszan sorolhatnánk Torjay Valter sokszínű egyéniségének bizonyítékait. Önvallomás címmel megjelent könyvében ő maga ad számot több mint három évtizedes tevékenységéről.

Egy éve még maga a művész sem gondolta, hogy az idei karácsonyfa alá ilyen reprezentatív albumot tehet. A kötet ötlete Farkas Csabától, a Szülőföld Könyvkiadó vezetőjétől származott, aki vállalta is a megjelentetést. Ezzel mintegy saját életművével való szembesítésre késztette az alkotót, aki a 270 oldalas, színes kötetben terjedelmes visszaemlékezésben foglalja össze családjának több generációs történetét, az ifjúkortól a jelenig tartó művészi pályát, kiegészítve mindezt 300-nál is több, általa meghatározónak tartott alkotás – festmények, grafikák, monotípiák – fényképével.

Torjay Valter már gyerekkorában kapcsolatba került a festéssel, Sárváron élő nagyapja, Németh József festőművész révén. Kezdetben mégis a történelem vonzotta inkább, csak középiskolai tanára, Vörös Ferenc ösztönzésére kezdett komolyabban foglalkozni a rajzolással. Sokat köszönhet tanárképző főiskolai oktatójának, Mészáros Györgynek, de valójában a kezdetektől a saját útját járja. Azt mondja, száz évvel korábban kellett volna születnie, példaképei, az elődöknek tekintett neves művészek mind 1850 és 1910 között alkottak. Tornyai Jánostól tanulta például a sajátos, sommás, összefogott ecsetkezelést, a színkeverése viszont teljesen egyedi. Meséli, hogy restaurátor kolléganője meg is jegyezte egyszer, miután helyrehozta egyik sérült képét, hogy nem volt könnyű kikeverni a színeit. Talán azért van így, mert ő igazából a szabadban tanult meg festeni, és nem a művészeti főiskolán. 

A tanári diploma megszerzése után ugyanis – bár eljutott az utolsó fordulóig – nem vették fel a Képzőművészeti Egyetemre, mondván, neki már van egy diplomája. Elkezdte hát felépíteni a saját világát, s azóta is ragaszkodik ehhez: soha nem próbálja mások stílusát imitálni, mindig a legbelső hangot igyekszik követni. Azt vallja, hogy ez a művész dolga, és művészettörténészként is úgy látja, hogy az igazán komoly alkotóknak mindig ez volt a mérce, Van Gogh-tól Rembrandt-ig. Hiába voltak egy bizonyos korban, mindig legbelülről építkeztek, nem csinálták az imázsukat, hanem az belülről jött. Időnként ő is megkapja, hogy nem elég korszerű, de ezzel nem foglalkozik. Csak azt sajnálja, hogy amíg a kiemelkedő figurális művészeknek Nyugat-Európában, Dél-Amerikában vagy Oroszországban komoly nyilvánossága és galériahálózata van, nálunk ez hiányzik.

Torjay Valter legszívesebben talán a szabadban fest, de előfordul, hogy fotókról készít képet, ily módon például antik fényképeket is megpróbál „feléleszteni”, vagy tájképeket fest fotók segítségével – van már akkora gyakorlata, hogy tudja, mit szabad elhinni egy fotográfiának.

Szinte minden érdekli, ami régi. Gyűjti az antik bútorokat, a régi fényképeket és a gramofonlemezeket. Éveket töltött a korábban meglehetősen elhanyagolt Szent Márton temető vonzásában, a sírkövek stílusáról írt tanulmánysorozata és rendszeres publikációi is hozzájárultak a sírkert megmaradásához.

Tudását munkahelyén, a Szombathelyi Művészeti Szakgimnáziumban igyekszik továbbadni a fiataloknak. Lelkes tanár, aki megtalálja a hangot a mai generációval, nem véletlen, hogy sokan keresik fel tanítványai közül még évek múltán is, sikereikkel, gondjaikkal. Lehet-e szüksége ennél nagyobb elismerésre?
 

Szöveg: Tanai Ibolya
Fotó: Nagy Jácint