Vajda Gergellyel az ember gyerta-fényességéről

Művész-szülők, Kincses Veronika, Kossuthdíjas operaénekes és Vajda József, Liszt-díjas fagottos gyermekeként cseperedett fel Vajda Gergely, a szimfonikusok vezető dirigense. A szeretetünnep alkalmából beszélgettünk vele.

„Édesanyám máig őrzi az általam gyerekként készített ajándékaimat. Iskoláskoromból vannak emlékképeim arról, hogy az Operaház nagyszínpadán karácsonyi ünnepségek, pontosabban Mikulás-ünnepségek voltak (akkoriban így nevezték azokat) külön az operaházi művészek gyerekeinek. Volt zene, műsor, föl lehetett menni a Télapó bácsihoz. December 24-én rendszerint az anyai nagyszüleimnél ebédeltünk, a szentestét otthon töltöttük. 25-én vagy 26-án Zalaegerszegre utaztunk, az apai nagyszülőkhöz, ahol igazi nagycsaládi karácsonyra gyűltünk össze. Emlékszem egy felvételre is, amelyen apám s nagybátyáim még gyerekként betlehemeztek. Apai ágon kilenc unokatestvérem van, mindig közösen varázsoltunk ünnepi hangulatot, és persze kiettük a szaloncukrot a papírból. Visszacsomagoltuk, belefújtunk, hogy úgy nézzen ki, mintha... A nagyszüleim karácsonyfáján még igazi csíptetős, rövidke gyertyák voltak, azokat jobban szerettem a mostani égőknél. A készülődésről bevillan az is, ahogy – már nagyobbacska voltam – apámmal együtt díszítjük a fát. Ma a fiaimmal közösen teszem ugyanezt. Eléggé el voltam kényeztetve (nevet), hiszen a szüleim folyamatosan utazhattak külföldre, így karácsonykor többnyire a Star Wars-os gyűjteményem gyarapodott különféle figurákkal, űrhajókkal. Számomra ezek voltak a legbecsesebb ajándékok. Manapság inkább olyasmikkel igyekszünk meglepni a tulajdonképpen már felnőtt gyerekeinket – miután az ember előtte kipuhatolja –, amikre szükségük van. Idén kisebb-nagyobb elektronikus termékek várják őket a fa alatt. A karácsony számomra mindig is a családi összetartozás ünnepe, ideje, ami semmi mással nem helyettesíthető. Sokféle a famíliánk, van, aki gyakorló vallásos, van, aki nem, ám ez az egy soha nem volt kérdés. A karácsony annyira erős tradíció, amelynek tényleg összetartó, és így spirituális ereje van. Az ember egyszerűen vágyik arra, hogy együtt legyen a család, de legalább mindenkit felhívjon telefonon, s kívánjon boldog karácsonyt!”

Vajda Gergely: Fotó: Nagy Jácint

S hogy e háborúktól sújtotta világunkban – miközben készülődünk a szeretet ünnepére – miként gondol arra, vajon mi lesz a gyerekeinkkel, a következő generációkkal?

„Akármit csinálunk, ha megfeszülünk is, a jövőjüket akkor is ők fogják alakítani. És ez így van jól. Írtam tavaly egy esszét Arthur Honegger (1892–1955) II. világháború után komponált Karácsonyi kantátájáról: Karácsony, háború után címen. Olyan mű ez – franciául, németül, angolul, olaszul énekelnek benne –, amely az akkori szomorú valóságot tagadva, meghaladva összehozza az embereket, a népeket. Úgy érzem, nekem is az a feladatom, hogy a háború utáni karácsonyra gondoljak. Nekünk, művészeknek az a feladatunk, hogy olyan távolra lássunk, ahol már lehetséges a béke. S persze a csodához rengeteg kis kavicsot, téglát kell összehordani, egymásra rakni. Bármennyire nehéz, mégis tenni kell, nem panaszkodni; ráadásul éppen a folyamat, ahogyan csinálod, az benne az igazán szép. Hiszek abban, hogy ahová mész,’’viszed magaddal’ azt, amit csak te tudsz adni, avagy azt kell tenned, amit neked osztott a sors. Azt kell tenned tisztességesen. Nem szabad, nem is lehet előle elmenekülni. Olyan az ember, mint a gyertya. A körülötted lévő körben világít a legjobban. A gyertyából úgysem lesz, tudom is én, reflektor. Aztán persze olyan is van, aki fényszóró; annak nagyobb a felelőssége is abban, hogy nagyobb kört világítson be. Igor Sztravinszkij (1882–1971) mondta azt, minden ott kezdődik – a zsenialitás meg maga a zeneszerzés (is) –, hogy föl kell kelni reggel. Minden nap csinálni kell. És lehet, hogy hét napból négy teljesen ’haszontalanul’ telik, de aztán mégiscsak kiderül, hogy szükség volt arra a négy ’elvesztegetett’ napra, hogy a végén összeálljanak a dolgok. Ráadásul az én műfajom arról szól, hogy mindig, újra és újra teremtsük meg azt a bizonyos pillanatot, az ünnepet. S amikor annak vége, akkor majd jön a következő.”

Szöveg: Szenkovits Péter