Szentmárton egyetlen fennmaradt épületének érdekes története

A domonkos rend megrendelésére, kulturális célra tervezte Wälder Gyula, Wälder Alajosnak, városunk egyik legjelentősebb építészének a fia, aki e munkát 1930-ban, 46 éves korában végezte. Munkássága Budapesten teljesedett ki: legismertebb műve a fővárosban a Madách tér hatalmas, klinkertégla borítású lakóépületének városképi súlyú tömbegyüttese, a Wekerle-telep egyes részletei és a Villányi úti gimnázium hatalmas neobarokk palotája. Építőművészeti megrendeléseinek teljesítésében a korszellem kihívásainak igyekezett megfelelni, szerkesztési elveinek világát mindvégig a praktikum uralta, de összességében egyéni megoldásait túlnyomóan a korszerű, 20. századi neobarokkhoz való vonzódás határozza meg.

A szombathelyi domonkos kultúrotthon érdekessége, hogy a közelében álló templom falainak történetében a reneszánsz stílus nem játszik szerepet, ennek ellenére a hozzá tartozó kulturális épület hangsúlyos díszeként Wälder az épület dekorációjában a reneszánszhoz fordul mintáért. Az épület tér felőli, északra néző oldalbejáratának tetőzete felett különleges pártázat jelenik meg. A reneszánsz pártázat a magyar késő reneszánsz korszak jellegzetes oromzati dekorációs megoldása, amely itáliai mintákat követve hazánkban Erdély és a felvidék építészetében tűnt fel. Egészen rendkívüli megoldás ez, ha figyelembe vesszük, hogy sem Szombathelynek, sem a domonkosoknak nincsenek kapcsolódási pontjai történetileg ehhez a formakincshez,...és ha arra gondolunk, hogy ez az épület 1930-ban született, igazán nagy különlegességnek értékelhetjük megjelenését Szombathely e pontján, amely az ókori Savariát idézi (hiszen alig ötven méterre áll Szent Márton szülőházának helye), illetve az ugyanezen a helyen álló, a magyar barokk értékes építészeti emlékét képviselő, 1670 körül épült szentmártoni plébániatemplomtól.

A ritka építészeti megoldás egyik különlegessége, hogy ez a pártázat nem a homlokzati fal síkjában jelent meg, közvetlenül a főpárkány felett, hanem a fogadófolyosó túlsó falára helyezve, ahol az előadóterem északi fala jelentősen a főpárkány szintje és a tető héjazata fölé emelkedik, szinte olyan hatást keltve ezen a helyen, mint egy kakastaréj. A pártázat, amely a maga idejében a középkori várépítészet lőrésekkel csipkézett mellvédjeit idézte, jelen esetben az épület legtetejére kerül. Mellesleg az is különös, hogy Wälder Gyula mintegy ötven esztendővel a neoreneszánsz fénykora után alkalmazza ezt a sajátos formaelemet, amely egyébként egyáltalán nem jutott szerephez a 19. század második felének historizmusa építészetében. A merőben szokatlan forma alkalmazása mindenképpen markáns és egyedi megoldás volt. Akik elbontása mellett döntöttek, azok keblében bizonyosan nem műemléki építész szív dobogott... Jelenlegi formájában a csinos kis épület egy merev, téglányos alakzatú fedést kapott, amelynek formai ridegségét a legcsekélyebb mértékben sem igyekezett oldani az újratervezés munkája.

E megoldás hasonlít a bethlenfalvi Thurzó kastély főpárkányára helyezett korabeli reneszánsz pártázathoz, amely 1564-68 között épült.

Az 1600 körül épült gyergyószárhegyi Lázár kastély látványos pártázatát is a kései szombathelyi megoldás nagy elődjének tekinthetjük. Az itáliai eredetű pártázatos megoldás hazánkban Erdély területén honosodott meg, de csak nagyon kevés emléke maradt fenn.

A napjainkban készült kép az épület térre néző, északi oldalát mutatja átalakítás utáni, mai állapotában. Az érdekes épületet szinte teljesen jellegtelenné tette a sok csonkítás, amellyel a jó tömeghatású kis középületet minden épületdekorációjától, manzárdablakaitól és a két szint ablakainak nagyobbik részétől megfosztották, sivár falakat produkálva Szentmárton főterén.

Ilyen módon is szegényebb lett városunk egy építéstörténeti értékkel, érdekességgel. Valamivel, ami a mai napig sajátossággal ruházná fel városunk egyik történelmi levegőt árasztó pontját.