Óz: sikerszéria startja a WSSZ-ben 

A Weöres Sándor Színház idei évadnyitó előadása a szó legigazibb értelmében játékszín. Elegáns. Elementáris. Könnyed, humoros és mégis tengermély. Olyan ön- és közismereti tréning, ami arra ösztönöz, hogy ne értékeljük le magunkat, de ne is pöffeszkedjünk magas lovon. Leljünk rá az igaz(i) énünkre. Még ha ez pokolian nehéz, akkor is. Hogy aztán ráállhassunk arra a vágányra, sínpárra, ahol életünk mozdonya nekilódulhat. Besorolhassunk abba a légi folyosóba, ahol létrepülőnk emelkedhet.

Száguldhassunk/szárnyalhassunk. Hittel, örömmel, lelkesen. Mi másért is lennénk ezen a földlabdacson, mintsem azért, hogy tegyük a tőlünk legtöbbet megtehetőt? Nem öncélúan, elszigetelve, hanem szövetségeseket keresve-kutatva. Megtalálva egymást alakítsuk jobbá, élhetővé, élvezhetővé e röpke földi utazást. Összefogással száműzhetjük az ármánykodó, korrupt, gonosz hatalmaskodókat.  

1900-ban írta az Óz, a csodák csodáját az amerikai Lyman Frank Baum (1856-1919). A világhírű (tan)mese részint a valóságban, részint a csodák világában játszódik. A kansasi prérin-farmon nevelőszüleivel élő Dorothy szürke hétköznapjait egyszer csak fenekestül fölforgatja egy tornádó. Ő már nem ér le időben a pincébe (az óvóhelyre), s a forgószél a házzal együtt fölkapja. Viszi-viszi, jó ideig a csuda se tudja, merre-hová. Végül a zöld színben pompázó Smaragdföldön – Óz, a Nagy Varázsló birodalmában – landol.

A ház telibe talál egy gonosz boszorkányt, aki kimúlik. Varázscipője Dorothyé lesz. A kislány – mivelhogy irdatlan honvágya támad – útnak indul, hogy megkeresse a csodatévő hírében álló uralkodót, segítségét kérje a hazajutásához. Bár Smaragdváros királya megközelíthetetlen (legalábbis a sajátjai számára), Dorothy nem ismer lehetetlent. Vándorútján három társra tesz szert. A szalmafejű Madárijesztőt kiszabadítja a fogságából, aki elárulja: észre (agyvelőre) vágyik.

A Bádogembert megolajozza, aki szívre áhítozik. Oroszlán támadja meg őket, akiről kiderül, gyáva, s bátorságról álmodik. Kalandok követik egymást. Még nem tudják, hogy Smaragdváros „bölcse” egy diktátor. Amikor végre-valahára fogadja őket (kivételesen), ő maga vallja be: szimpla szélhámos, aki manipulálja alattvalóit. Az orruknál fogva vezeti őket. Le nem vehető szemüveget hordat mindenkivel, nehogy tisztán lássák a valóságot. Ám mivel őkegyelme – mit ad Isten – unja már a basáskodást, visszamenne ő is a szülőföldjére, Dorothyékkal együtt. Ám előbb próbára teszi őket. Leckéztessék meg a még regnáló, rossz boszorkányt. A rút banya Dorothy vödörnyi vízétől elporlad. Útitársait – akik valójában a saját maguk erejéből válnak azzá, amivé/akivé vágytak – egy-egy közösség a vezetőjévé választja, azaz nemcsak, hogy befogadják, el is fogadják őket. Dorothy ismét a nevelőszüleinél folytatja életét, ám ez a kislány már nem az, akit a sorsa irányít. Önálló személyiség. Megtalálja a helyét, célját. 

Halasi Dániel rendező közösséget kovácsolt. Tagjai nem ismernek lehetetlent. Mindez Tóth Réka Ágnes dramaturgot is dicséri. Mátravölgyi Ákos díszlete, jelmeze egyszerűen nagyszerű. Hojsza Henrietta kreatív koreográfiája szervesül az egészbe. A színészek sugárzó csapatépítők. Mari Dorottya ízig-vérig kitűnő Dorothy. Nagy Cili nyugati boszorkánya hátborzongató meg káprázatos is. Feledhetetlen. Domokos Zsolt (Madárijesztő) nem először bizonyítja: itthon van a WSSZ-ben. Bámulatos „színkeverő”.

Balogh János (Bádogember) minden porcikájában átlényegül. Antal D. Csaba (Oroszlán) szintúgy szerethető. Németh Judit (Emmi néni/jó boszorkány) átváltozó művész, a legeslegjavából. Szerémi Zoltán (Henri bácsi/Kapuőrző) ugyancsak csodálatos. Gyulai-Zékány István (Totó kiskutya) alakítása nélkül szerényebb/szegényebb lenne az előadás, akárcsak az életünk, négylábúak hiányában. Orosz Róbert, Hajdu Péter István, Sipos László Márk több gúnyában is az alázatra példa. A mumpicokat, nyugorokat, szárnyas majmokat játszó ifjú WSSZ-teátristák a produkció nélkülözhetetlen elemei.

Az Ózt két részben játsszák. A harmadik felvonás kiben-kiben folytatódhat. Hogyan is állok önmagammal? Miként viszonyulok másokhoz? Megteszem, megtesszük a tőlem/tőlünk elvárhatót? A lét-finálénkba igenis van beleszólásunk.  

Szenkovits Péter

Fotó:Wröres Sándor Színház/Mészáros Zsolt