Mindig hozd meg a legjobb ítéletet!

A kosárlabdával tinédzserkorában került kapcsolatba Kőszegen: édesapja magyar-történelem szakosként Pesten játszott a BEAC-ban, majd a Jurisich Gimnázium lánycsapatát edzette, szép eredményekkel: igazolt játékosok nélkül is szép eredményeket értek el diákolimpiákon. Tóth Kálmán ugyanide járt, és néhány iskolatársával csapatot alakítottak.

– Volt egy irányítónk, aki egyébként Amerikában gyerekeskedett, velünk egy évfolyamba járt, és kicsit össze is kapott minket. Viszonylag jó kezem volt, a magasabb srácok lettek a centerek, még azokkal az iskolai csapatokkal is fel tudtuk venni a versenyt, amelyekben valamelyik klub utánpótlás-játékosai játszottak. Egyszer elkaptuk a körmendi Kölcseyt, ennek az iskolán belüli matekverseny látta a kárát, mert a győzelmet a Ponchiterben ünnepeltük helyette. A tanárnőnek másnap meg kellett értenie, hogy nem sokszor fordul elő, hogy kőszegi gimi megver egy körmendit. Amikor aztán bekerültem a főiskolára, rá kellett jönnöm, hogy ez az alapképzés kevés ahhoz, hogy igazolt sportoló legyek – hiába szeretek játszani, de azon a szinten nem tudok. Ekkor jött az ötlet, 22 évesen, mi lenne, ha játékvezető lennék. Elkezdtem, aztán elvittek katonának egy évre, mire rendszeresen vezethettem meccseket, eltelt három év.
– Nem volt furcsa játék helyett ítéleteket hozni?
– Nem. Egyrészt játszottam továbbra is a megyeiben, elég sokáig, amúgy pedig játékosként a becsületesebbek közé tartoztam, ha faultoltam, föltettem a kezem. Az más kérdés, ha mégsem, akkor azért csak megkérdeztem, mire fújsz, hülyegyerek? De szurkolóként is ilyen voltam, vagyok, ha látom, hogy egy játékvezetőt indokolatlanul bántanak a nézők, akkor legalább a környékemen próbáltam csitítani a népeket. Az utánpótlásban, a megyei bajnokságban kaptam az első meccseket. Az utóbbiban játszottak volt NB I-es játékosok, Lendvai, Szendrei, illetve a fiatalok közül olyanok, akik a nagycsapatba nem fértek be, de együtt maradtak. Mára ez megváltozott, akik nem tudnak továbbmenni az utánpótlásból, azok gyakran eltűnnek a kosárlabdából. Visszatérve a bíráskodásra, már 1998-ban úgy tűnt, hogy bekerülök az élvonali játékvezetők közé, de a felterjesztésem valahol elkeveredett, három évre. Közben fújtam országos utánpótlás döntőkön, NB II-ben, aztán 2001-ben egyszer csak ott találtam magam az NB I-ben és 2023-ig ott is maradtam – 10 évig az A csoportban is vezettem.
– Mi a legfontosabb a játékvezetői munkában?
– Hogy tudd a szabályokat, mert három-négy tized másodperc van dönteni. Ha nem vagy képben, hogy az adott szituációban mit kell csinálnod, akkor elvesztél. Nyilván, amikor vannak ilyen különleges helyzetek, akkor az embernek van ideje mérlegelni, átgondolni, például kiállításnál, sportszerűtlen hibánál vagy verekedésnél. Komoly előnyt jelent, ha egy játékvezető, ha bármilyen szinten is, de játszotta is a kosárlabdát. Akkor ismeri mozgásokat, a mozdulatokat, amelyek alapján meg tudja hozni a helyes ítéletet. A nehézség az volt a 30 évben, hogy elég sűrűn váltogatták – nem is a szabályokat feltétlenül, hanem – a szemléletet. Egy időben szó szerint ez volt a mondás, hogy hagyd szólni a zenét. Magyarán legyél nagyvonalú, az apró érintéseket engedd el. De aztán sok lett a cséphadarás, csavartak rajta, akkor olyanokra is fújtunk sportszerűtlent, ami soha az életben nem volt, az meg azóta sem. És csak két példa. Most a legújabb trend az az, hogy kivárással fújunk, akár egy másodperc is eltelhet a történés meg az ítélet között.
– Számon tartod, hogy mennyi A csoportos meccset fújtál?
–  Nem. Őszintén szólva az első meccsemre sem emlékszem, valószínűleg Sopron lehetett, ott vezettem a legtöbb élvonalbeli meccset – nagyon szerettem a női mérkőzéseket. Van egy baráti társaság, a félpályánál ülnek, ők mindig üdvözöltek, ha tetszett az ellenfélnek, ha nem, én kezet fogtam velük. Tavaly még fújtam ott, mondták, hogy de jó, hogy itt vagy, csak megőszültél  – azt válaszoltam, hogy az legalább nem fáj. Szerettem Dombóvárra járni, a csapat megszűnése nagy tragédiája a magyar kosárlabdának. Oroszlányban is jó volt vezetni, zseniális a közönség.
– És volt olyan, hogy futni kellett meccs után?
– Ha futni nem is, de rendőri kimenekítésre szükség volt.
– Miért, mit csináltatok?
– Mi semmit, a meccs volt nagyon nehéz, a két csapat nem ápolt baráti viszonyt, ezt jelzi, hogy hét darab sportszerűtlen hibát osztottunk ki, szó szerint egymás után rugdostak a játékosok. A végjátékból pedig a vendégek kerültek ki győztesen, nekünk sajnálatos módon, mert így nem tudtunk kijönni a csarnokból. Végül rendőrautó kísért ki bennünket a városból. Egy másik helyen fordult elő, hogy egy rádobás után a center letakarította a labdát, és azon ment a hitvita, hogy érvényes volt a kosár vagy nem. Kollégám sem állt a helyzet magaslatán, mutatta, hogy a kosár jó, nekem kellett meghozni az ítéletet – nem adtam meg, és azt gondoltam, hogy ebből nem lesz probléma. Amikor aztán meccs után kiléptem az öltözőből, és korsó sörrel gyorsan leöntöttek, akkor azért éreztem, ezzel nem mindenki ért egyet. A szituációt utána kielemezték, kiderült, hogy nekem volt igazam, de attól még valahogyan haza kellett jutni. Előbb egy biztonsági őr elvitte a kocsimat a csarnoktól távolabb, majd visszajött értem, és saját autóval elfuvarozott. Én végig meg voltam győződve az igazamról egyébként, de a kaland ettől még megvolt.
– A közönséget nem kell félteni, ha a játékvezetőről van szó. Téged mivel találtak meg?
– Legegyszerűbben valami rigmussal: ki nem ugrál, büdös vasi, nem akarom megnevezni a szurkolótábort. Legkreatívabbak azonban nem a nézők voltak, hanem a Putesz (Patonay Imre) volt, Körmenden egyébként egy-két meccset fújtam felnőttmeccsen, aztán leiratkoztam, mert túl sok a barát, ismerős, nem akartam konfliktust. Bár most már nehéz elképzelni, de fiatalon göndör, hosszú hajam volt, Putesz pedig az egyik utánpótlásmeccsen elkeresztelt Pierre Richardnak, amit az egész csapat átvett – Németh Csicsa a mai napig Pierre-nek hív, ha meglát.
– Előfordult olyan is, hogy tudtad, rossz ítéletet hoztál, és utána nyomasztott?
– Győrben, még a kétbírós rendszerben előfordult egy ilyen eset. A kollégám indiszponált volt a mérkőzésen, és észrevettem és én fújtam, szerintem jó százalékkal, pechemre nagyon szoros volt a mérkőzés. Az utolsó percben jön szembe velem a vendégjátékos, teszi fel a ziccert, és elvitték a kezét. Én pedig megálltam, és nem ítéltem. Konkrétan az a meccs rajtam ment el, miközben 38 és fél percig megtettem mindent, de utána elfáradtam, leblokkoltam, szétesett az agyam. Ez nagyon bennem maradt, és sajnálom. Az összes szereplő itt van előttem, már egyik se kosarazik, már rég abbahagyták. Talán az edzővel megbeszéltem később, már egy másik csapatnál volt, akkor el tudtam neki mondani, hogy nagyon sajnálom.
– Szombathelyi és Falco-szurkoló vagy, mellette a klub felügyelő-bizottságát is vezeted, vezetted – nem volt ez így sok egyszerre?
– A Falcónál betöltött pozícióm felmerült, de ebből a pályán nem látszott semmi, a látszatra ügyelni kellett, 2008-ban megkaptam A csoportos bíróként, hogy kötődöm a Falcóhoz, pár embert zavart rivális csapatoknál, akkor lemondtam a felügyelőbizottsági posztomról.
– Nézőként viszont vehemensen szurkolsz a szombathelyieknek.
– Kaptam ilyen jelzéseket, hogy néha elkap hév. Arra mindig nagyon vigyázok nézőként, hogy a játékvezetőket ne bántsam.
– Van egy bírói és szurkolói éned?
– Teljesen más lélekállapot a kettő. Ha elmegyek bárhova fújni, ott egyáltalán nem fontos, hogy szombathelyi vagyok – ha így lenne, akkor azonnal le kéne tenni a sípot. Az adott mérkőzés és az adott esetek vannak, arra kifejezetten figyelni kell, hogy pártatlan legyél. Mindig azt mondtam a kollégáknak, ha valamit az A oldalon lefújtál, akkor a B oldalon is fújd le, ebben az is benne van, hogy mind a kettő hülyeség, még mindig jobban elfogadják, mintha csak egyiket ítélnéd meg. Ilyen egyszerű, tartsd egyensúlyban a történetet, hozd meg mindenhol a jó ítéletet.
– Nehéz volt elengedni a bíráskodást?
– Még egy évem lett volna a korhatár miatt, de a makacs ágyéksérülésem nem akar javulni. Gyakorlatilag gyerekkorom óta sportolok, ennyi igénybevételtől megkopik az ember szervezete. Nem volt könnyű elfogadni ezt és meghozni a döntést – bevillanásként született meg, hogy abba kéne hagyni, amit 31 évig csináltam. És voltak benne nagyon emlékezetes pillanatok, amikért érdemes dolgozni: kaptam női döntőt, voltam rendőr Európa-bajnokságon a magyar csapat delegáltjaként Athénban. Az Alba Berlinnek vezettem Szombathelyen edzőmeccset, nagy megtiszteltetés volt egy magyar-ausztrál felkészülési meccset fújni, az ellenfél olimpiai ezüstérmesként érkezett – pont előtte tudtam meg, hogy nem vagyok már A-keretes bíró, de maga meccs nagy élményként maradt meg. Játékvezető-ellenőrként felügyelnem kell az asztal munkáját, és értékelnem kell a pályán működő játékvezetők munkáját. Eddig engem kritizáltak, kíváncsi leszek arra, hogy ez milyen folyamatokat indít el a fejemben, mert nyilván mennék be a pályára fújni, de azt már nem lehet.

Török Tibor
Fotó: Hungarysport