Kiss Mari karácsonyai: csönd, békesség, szeretet

– Szeretem a vasiakat. Jól éreztem magam Szombathelyen. Biztos vagyok abban, hogy a jövő évadtól ez újra így lesz. Igen örülök Szabó Tibor kinevezésének, végtelenül büszke vagyok, hogy ő nyerte meg a pályázatot. Tehetséges, tartásos művésznek ismerem, megérdemelte a várostól a bizalmat.

– Bükkaranyoson született, s ott élt hétéves koráig. Milyenek voltak a karácsonyaik? 

–  Akkoriban még igazi telek voltak, hófehér volt minden. Olyan volt az udvarunk, hogy a vége domboldal volt, így szinte az egész tél arról szólt, hogy a kapuig szánkózunk le a testvéreimmel. Máig bennem él az a szenteste, amikor a nővéremmel meg a bátyámmal mentünk haza valamelyik rokontól, ahová „leadtak” bennünket a szüleink, amíg a Jézuska megjön. Hazaértünk, és látjuk, hogy a karácsonyfa nem ér a plafonig. Végtelenül bánatosak lettünk. És akkor egyszer csak azt mondták a szüleink, kicsit még menjünk át a nagybátyánkhoz. Lógó orral ugyan, de így tettünk. Mire visszaértünk, hatalmas karácsonyfa várt bennünket. Ezt akkor, kisgyerekként, tényleg csodának találtam. Az ötvenes években nem volt könnyű fenyőfát (sem) szerezni. Főleg méreteset. De a szüleim nem ismertek lehetetlent. És sebtében föl tudták díszíteni. Elmondhatatlan volt az öröm! Emlékszem az első ajándékaimra is, amik megmaradtak a szívemben. Alvóbaba,  és Szepes Máriának a Pöttyös Pannija. De mivel a betűket még nem ismertem, ezért mindenkit azzal gyötörtem, hogy olvasson nekem. Aztán vagy elveszett a könyv, vagy megkapta valamelyik szomszéd gyerek. Amikor már a Madách Színház tagja voltam, ott találkoztam Szepes Máriával. Akkor dedikált nekem egy példányt. Így újra megvan.

– A karácsonyaink a csöndről, a családról szóltak. A rokonok, a jóbarátok átmentek egymáshoz, esténként meg együtt énekeltek, kántáltak az ablak alatt. Miután átköltöztünk Nyékládházára, ott ilyen már csak a szomszédoknál történt meg. Később mindenütt elmaradt. Kár. Mert ennek is megvolt a szépsége. Fontos a hagyományőrzés; az ember ne veszítse el a gyökereit. 
Mint minden gyerek, mi is vártuk a Mikulást, a havat, a karácsonyt, a téli szünetet. Bár nehézségek adódtak, de a szüleink mindig, mindent igyekeztek megteremteni nekünk. Ámbár az egyik karácsonyra mégsem jutott volna pénz ajándékokra. A Jézuska idén nem olyan gazdag, mondták előre a szüleink, hogy ne csalódjunk. Ám ekkor a testvéreim a spórolt pénzüket kivették a kis perselyeikből, így mégis került a fa alá egy Ki nevet a végén? társasjáték. Azt a boldogságot, ahogyan együtt játszottunk a testvéreimmel és apukámmal!  Az ilyesmikben anyukám nem vett részt, hiszen ahol nagy a család, ott sütni-főzni kell. Csodálatos bejglijei voltak! Mangalica-disznótorost ettünk; hurkát, kolbászt. Saját hordós káposztával. A falusiak mindent maguk készítettek. Micsoda tudomány volt ez! Tehát így visszagondolva: mesés volt a gyerekkorom, a szüleimnek köszönhetően, akik ezt megteremtették. Nem voltak gazdagok, de szorgalmasak voltak. 
 

– Karácsony előtt nem volt ez az őrületes árudömping, vásárlás, hajsza, mint mostanság. De hiszen nem is ez a lényege. Én arra törekszem, hogy a békéről, a szeretetről szóljon. Mindig voltak persze kicsi ajándékok, apró kedves meglepetések. A mai napig föl szoktam adni régi karácsonyi képeslapokat. A hozzánk érkező üdvözlőkártyákat a fa alá teszem.  Annak ellenére, hogy csodálatos ünnep elé nézünk, nagyon fáj most a szívem. Annyi a fájdalom, a félelem, a szorongás. Mindnyájunkban. Bennem is. Megbeszéltük a családdal, hogy szerény, szolid ünnepünk lesz. Együttérzünk azokkal, akiket rettenetes tragédia ért. Az én karácsonyi képeslapomra, amit szívem szerint mindenkinek elküldenék, azt írnám, hogy mindenki őrizze meg a szívében azt, amit a szüleitől kapott. Adja át a gyerekeinek. S ne feledjék, hogy nincs fontosabb a szeretetnél. Teremtsenek a szívükben békét, békességet, csöndet. 

Szöveg: Szenkovits Péter
Fotó: Fotó: Olajos Piroska