km/óra
  2024.02.26., hétfő  •  Géza, Vanda napja
Kell egy kis haccacáré: a szimfonikusok és a Hot Jazz Band közös farsangi koncertje

Kell egy kis haccacáré: a szimfonikusok és a Hot Jazz Band közös farsangi koncertje

A szimfonikus zenekar sosem feledkezik meg a jeles ünnepekről, sokan közülünk, akik múlt csütörtökön ott voltunk a Bartók Teremben, a zenekarnak köszönhetjük egyetlen farsangi élményünket. Vendég a lassan negyvenéves Hot Jazz Band volt, a koncert sikeréről mindent elmond, hogy ugyan sokszor voltam itt koncerten, de ennyi mosolygó, sőt éneklő ember még nem láttam.

A zenekar méltó volt önmagához, a Denevérrel (ifjú Johann Strauss) nyitott, a császár-korabeli Bécs világát idézve. Jó volt pár percig hallgatni a polgári jólét, az európai pompa csillogó zenéjét, de percek múlva már tapssal köszöntöttük a színpadra bejövő Hot Jazz Band zenészeit, akik a nagyzenekar előtt rendezkedtek be zsebkendőnyi területen hangszereikkel.


Minimál hangosítással is megszólalt a dixieland, reccsent a harsona, sivított a klarinét és kopogott a bendzsó, csak az énekes kapott mikrofont. A zenekarvezető Bényei Tamásnak nemcsak a hangja, ruhája, még a frizurája is korhű, a századelőt idézi. Szellemes, zenészviccekkel tarkított konferanszából nem hiányzott a spontaneitás sem, de még az apró, a műsor sorrendével kapcsolatos tévedései is szerethetők voltak. Már régen észrevettem, hogy a közönség jobban szereti, ha a konferanszié a koncerten nem egyszerűen felolvassa a műsort, hanem rögtönöz, viccel, megszólítja a közönséget (jó példa erre Bősze Ádám).

A Hot Jazz Band zenéje szinte folyamatos improvizáció, teljesen érthető, hogy a zenekarvezető akkor is rögtönöz, amikor a műsort közli. Sikerült is többször eltérni a kiadott sorrendtől, ez egyedül a nagyzenekart zavarhatta, de Csurgó Tamás karmester vette a lapot, hamar rájött, hogy nem szokványos koncerten van, itt és most a közönség a kis hibáknak is tud örülni. Hangban azonban nemigen volt tévedés, talán a harsona egyszer fújt kicsit mellé egyszer egy rögtönzés során, amúgy zeneileg minden rendben volt. Különleges élmény volt élőben hallani a húszas-harmincas-negyvenes évek könnyűzenéjét nagyzenekari kísérettel. Karády dalai ugyanúgy szóltak, mint a filmekben, a Wonderful World is eredetinek tűnt, kivéve Louis Armstrong éneke. Külön becsülendő Bényei Tamásban, hogy meg sem próbálta utánozni a fekete jazz-zenész hangját - mint a kilencvenes éven falusi báljain az összes szintetizátoros-énekes - hanem saját hangján adta elő a dalt. (Ismerik a reklámszöveget: “Az eredeti nehezen felülmúlható”)

Sorra hangzottak el a korszak slágerei: Az én babám egy fekete nő, Május éjszakán, Kellene ma éjjel egy kis haccáré, haccacáré, Szeretni kell, ennyi az egész..., Foggy day... Amikor szünet után visszajöttünk a pezsgőzésből, már tudtam, hogy nem ússzuk meg dalolás nélkül. Így is történt, meglepően könnyen sikerült rávenni a közönséget néhány sor eléneklésére egy ismert slágerben. Aztán egy másikban. A siker annyira kiszámítható volt, hogy a zenekarvezető az utolsó előtti harmadik számot már búcsúdalnak konferálta fel, tudta ugyanis, hogy a közönség ráadást fog követelni, és legalább kettőt. 


Jó zenét hallgattunk, pezsgőztünk, énekeltünk, volt egy kis farsangunk. De ehhez hozzátennék még valamit. A szünetben egy ismerős zenész, aki egy másik szimfonikus zenekarban játszik,  irigykedve az első rész hallatán, odavetette nekem a mosdóban: mindig ilyen zenét kellene játszani, a fenébe... 

 

Peltzer Géza 
Fotó: Nagy Jácint 
 

Savaria Fórum 33. évfolyam 7. szám - 2024.02.23.
Savaria Fórum 33. évfolyam 7. szám - 2024.02.23.
tematikus oldalak