Karneválszínház: Asszonyfarsang 

A korokon átívelő helytörténeti komédiáról Fábián Péter szerzőt-rendezőt kérdeztük. Készséggel vázolta a remekül formálódó produkció hátterét: „Úgy szólt Szabó Tibor igazgató úr és a színház vezetésének a felkérése, hogy írhatok bármiről, de az kötődjön Szombathelyhez, kapcsolódjon a város történetéhez. Megörültem ennek, mert korábban is dolgoztam hasonló témákkal, például Celldömölkön, a Soltis Színházban.

Először is jöttem kutakodni. Találkoztam a muzeológus-történész Kelbert Krisztinával, a levéltáros-történész Feiszt Györggyel, a régész-muzeológus Sosztarits Ottóval. Sok anyag gyűlt össze. Félelmetes volt, hogy az ókortól kezdve itt ez a gigantikus, elképesztő nagy múlt! Fogas volt a kérdés: mi is legyen ebből az aranybányából? A bőség zavarával küzdöttem. Ám az egyik sarokpont, ami igencsak megtetszett, az Ízisz-történet. Elkezdtem utánajárni. Ha úgy tetszik, ez tulajdonképpen nőkultusz; de hát Szombathelyt olykor a Nyugat Királynőjének is becézik. Emellett számtalan női történetet leltem a város „zegzugos kriptáiban” kutakodva.

Arra jutottam: a legizgalmasabb az lenne, ha ezekből a női legendákból indulnék ki – ennek persze csak egy rétege az asszonyfarsang, mint népszokás –, ezeket mesélném újra. Kicsit helyrebillentve azt a történelmi egyensúlyból való kizökkenést, hogy mennyire férfiközpontú is a história, mint olyan. Mert szinte azt mondhatni, hogy azt a férfiak írják. Ezt kicsit ellenpontozandó szerettem volna megidézni a női adomákat. Az egész komédia egy keretben játszódik, történet a történetben, illetve történetek keretjátékon belül, amit az 1960-as évek közepébe helyeztem, amikor először rendezték meg a Savaria Karnevált.

Abban az időben vagyunk, ami egybeesik az 1965-ös szombathelyi árvízzel. Pusztulás előtti pillanat, amikor előfordulhat, hogy elsüllyed a város. De mi van, ha mégsem? Mi történik akkor, ha Ízisz tiszteletére előadnak egy misztériumjátékot, amivel talán kiengesztelik az istennőt, aki megkímélheti a települést. Ízisz ugyanis megsértődik azon, hogy kihagyták ebből a karneválból, és ezért akarja elsüllyeszteni Szombathelyt. Ám a lelkes játszók – a levéltár udvarán – úgy döntenek, hogy igenis megkövetik. Vajon sikerül? Ezt természetesen nem árulhatom el. (Mosolyog.) S ebben a játék a játékban, helyzetben találunk rá azokra az eldugott női történetekre, amik a XIX. század közepétől egészen az 1940-es évek végéig játszódnak.”

A felvetésre, vannak-e áthallások korunkra, 2023-ra? – ekként válaszol Fábián Péter: „Persze. Abszolút. Bár nem igazán szeretem magyarázni a dolgokat; reményeink szerint majd kiderül ez is a végeredményből. Tény, hogy – a nemi egyenlőtlenségeket illetően – vannak még elintéznivalóink a társadalmunkban. Jóllehet nem szeretnék semmilyen feminista kiáltványt megfogalmazni vagy ilyesmi. Igazából azt szeretnénk, beszéltünk erről a színészekkel, hogy a nőknek is legyen terük, jelenjenek meg ők is a színen, hogy ennél a színházi hasonlatnál maradjak. Mindemellett, szerintem, fontos hangsúlyozni, hogy ez elsősorban könnyed, nyári szórakoztató előadás.

Nem nagyon fogunk moralizálni, hanem pusztán fölvillantjuk ezt a problémát. Legalábbis ez az egyik cél. A másik, hogy vállaltan népszerűsítsük Szombathely történelmének eddig ismeretlen oldalát. A fantasztikus női karaktereket, akik eddig a háttérben maradtak. Greisinger Ottóné, Lyukas Kati vagy éppen Gál Erzsike (akiknek a nevük így elsőre még ismeretlenül hangzik) cselekedetei az itt élőknek is izgalmasak lehetnek. Az ő történeteiken keresztül rajzolódik ki Szombathely meg egy mini Magyarország. Úgy lesz lokálpatrióta, hogy közben többről szóljon, mint ’csak’ a város.” 

S hogy milyen az együttműködés a WSSZ csapatával? Ezt így jellemzi az író-rendező: „Oldott a légkör, mindenki támogató. Bizalmat szavaztak ennek az ’őrületnek’. Magas nívón zajlik a próbafolyamat. Mindenki kreatív, ötletgazdag. Szinte valamennyien végig színpadon lesznek. Hála Isten, ez jó döntés volt, mert ez a társulat tényleg egy csapat. Élvezek itt lenni.”
S hogy számára miért fontos a színház? Fábián Péter ekképpen meditál: „Nehéz erről közhelyek nélkül beszélni. Úgy érzem, hogy lehet társadalomformáló ereje, persze, nem eltagadva azt, hogy a színház elsősorban szórakoztató intézmény. De alkalmas arra, hogy – nagy tömegek számára – érvényesen hozzunk szóba dolgokat. Közösséget teremt, formál, alakít a nézőkkel együtt. Én hiszek ebben. Fórumot teremt, hozzájárul egy közösség kulturális fejlődéséhez.”

Szenkovits Péter 

Fotó: Mészáros Zsolt Sadness