Fehérek közt egy európai: Mácsai Pál a Weöres Sándor Színházban

A Weöres Sándor Színház nagytermében a sötétségből elénk lépő színész leült egy székre, és mesélt. Vitte, sodorta a nézőket az örkényi életút hol bájosan mókás, hol fájdalmas, hol kegyetlen emlékeiből szőtt monológ, olyan vágyott-otthonosan, amit csak a legnagyobb történetmondók tudnak, s olyan őszinte természetességgel, elevenbe vágó dolgokról – "mi a szép, mi a baj" –, amit Örkény is zseniálisan tudott. S bár mondhatni, hogy Mácsai Pál monológja olyan holdudvart vont az örkényi életmű köré, az életrajz úgy tükrözte-világította meg azt, ahogy csak nagyon ritkán tapasztaljuk, de a lényeg talán nem is ez. 

A születés, az iskola, a munkaszolgálat, a szerelmek élményein, emlékein túl – a mesélő szavai által – megtestesült, amire szomjazunk. Én humanista író vagyok – hangzott el a színpadon, s ez az, amit Mácsai Pál Örkény szavaiból szőtt monodrámájával minden manír nélkül képviselt. Az embert, aki nem állat, bár volt az, és lesz, és lehet, de vallja, hogy: van olyan kor, amikor a feladatunk nem megszokni dolgokat. Akkor is, ha fáj. Mert – milyen tisztán egyszerű ez – a felelősség sosem az övék vagy a mienk, hanem mindig csak az enyém: hallottuk a szavakat, és a színpadon már nem is csupán egy magyar író emlékei idéződtek, hanem az örök jelen, az őrült emberi mítosz, melynek történései nem múlnak el. Ismétlődnek.

És nagy csendek, a színpadon, a nézőtéren. Mikor hallani, hogyan vesszük a levegőt, hogyan serceg a mesélő szakálla: egy kis levegőhöz jutott Mácsait és Örkényt hallgatva az ember, a korban, mikor lassan belefullad a rossz színházakba, az országszerte éneklő-szavaló dilettánsokba, a sekélybe. Csak ne felejtsük el, hogy feladat, hogy nem szabad megszokni. A tüntető tanárt és diákot, az alulfizetett ápolót, a nem támogatott színházakat, az ezerforintos kenyeret, a kiröhögött milliókat, az elhazudott igazságokat, az uszító véleménynyilvánítást. 
Mert kell, hogy az értelem, ha csak egy vicc, egy összenézés vagy egy előadás erejéig, de győzzön a barbársággal szemben.

A levegőért pedig hálás az ember, a vendégségért ebben a Mácsai és Örkény teremtette otthonosságban. S mivel színházban nem szokás kérlelni a színpadon állót, hogy "Ne menj el, mesélj", hálánk jeléül állva, vastappsal búcsúztattuk el mi, fehérek az európait. 

Tar Patrícia

Fotó: Mészáros Zsolt/WSSZ