dr. Beer Miklós: A vallás legyen független a hatalomtól

Júniusban töltötte be nyolcvanadik életévét a Radnóti Miklós antirasszista díjjal, Raoul Wallenberg-díjjal, Hazám-díjjal, Magyar Szabadságért díjjal kitüntetett dr. Beer Miklós, akit augusztus huszadikán díszpolgárává fogad Veresegyház. A Szent Ferenc Szegényei Alapítvány kuratóriumi elnöke. Az alapítvány székhelyén, Nagymaroson találkoztunk vele. Elsőként szombathelyi kötődéseiről, s boldog Brenner János (1931-1957) vértanúról kérdeztük a karakánsága, a nyitottsága, az empátiája, a segítőkészsége miatt is köztiszteletnek örvendő nyugalmazott főpásztort.  
  
– A legszemélyesebb emlékem, a mi szent vértanúnkról az, még a 2018-as boldoggá avatása előtti időkből, amikor lelki gyakorlatos hétvégén az ő vértanúságának a helyén, a szentgotthárdi–rábakethelyi kápolnájában imádkozhattam. Őrzöm azt a mellkeresztet, amit még Veres András püspök úrtól kaptunk a szombathelyi boldoggá avatási szentmise után. Apró kis mozzanat, hogy Fábry Kornél atya, akit a pápa most nevezett ki Esztergom–Budapesti segédpüspöknek, az egyik szervezőként olyan kedvesen kalauzolt. Brenner Józsi atya (Brenner József, 1935; Brenner János fivére, nagyprépost) régi, kedves ismerősöm, nyugodtan mondhatom, barátságban vagyunk. A budapesti Szent István Bazilikában hallgathattuk az ő tanúságtételét – mikor idén áprilisban itt járt Ferenc pápa –, s azt is, ahogyan a szentatya válaszolt. Ez is összekapcsol engem Szombathellyel. Brenner Jánosnak az országos tiszteletére szeretnék utalni azzal, hogy még aktív püspöki szolgálatom alatt, 2019-ben a Nógrád megyei Karancskesziben szobrot avattunk a tiszteletére. Kedves emlékeim, még Konkoly István (1930-2017) szombathelyi megyéspüspök úr idejéből, hogy Savariában többször részt vehettem jeles eseményeken. Ünnepi szónok lehettem Szent Márton ünnepségen, a székesegyházban prédikáltam. Utána mentünk át a szobrához.  
Brenner János személye a papi szolgálatom történetéhez is kötődik.  1957-ben kezdtem a gimnáziumot Vácon. Akkortájt gondoltam egyre inkább arra, hogy a Jóisten a papi szolgálat felé vezet. Utóbb döbbentem rá, hogy a középiskolai életemnek a hátterében ott volt az ő vértanúsága.   
 
– Püspöki jelmondata: „Rendületlenül a hitben”.  
– Ez magától értetődőnek tűnt számomra, amikor értesültem 2000-ben, a szent évben, az akkor még segédpüspöki kinevezésemről. Az aznapi zsolozsmában/zsoltárban (keddi napon történt) van ez a mondat, hogy „erősen álljatok ellen a hitben, a sátán kísértései ellen”. Vibrált bennem ez a gondolat, majd elővettem a Szentírást, és rátaláltam arra, hogy a Kolosszeiekhez írt levélben ugyanennek van egy pozitív megfogalmazása is: „Álljatok rendületlenül a hitben”. Akkor választottam ezt. A zsidókhoz írt levélben található az a gyönyörű kép, hogy ez a „horgony” – ami úgymond át van dobva a függönyön túlra, az Úristen oltalmába – a mi biztos kapaszkodónk. A hitünk. Minden megpróbáltatás között ez a mi szilárd alapunk. Az egész püspöki szolgálatomban vissza-visszatért ez a gondolat, hogy igen, a „péteri szikla”, a Jézus-ígéret: ez a hitünk.  
 
– Vallja: „Életem nagy fordulataiban ma már az Úristen kezét látom”.  
– Az utóbbi években egyre inkább visszatér ez a gondolat, hogy a véletlenszerű történések azok az Úristen gondoskodásának a jelei. Fontosnak tartom, hogy észrevegyük, az Úristen mindig továbbsegít; mindig ad bátorítást. Einsteintől (Albert Einstein, 1879-1955; Nobel-díjas elméleti fizikus) olvastam ezt a bölcs mondást: „A véletlenek az Úristen jelenlétének az eszközei, hogy inkognitóban maradjon”.  
 
– Ön kiáll az elesettek mellett, segíti a rászorulókat, a cigányokat, a menekülteket. A befogadás híve. 
– Ezt a saját élettörténetemhez szoktam hozzákapcsolni. Talán kicsit merészen fogalmazva: a rászorulókkal való együttérzés, a sorsközösség-vállalás gondolatát nem könyvekből olvastam, hanem átéltem. Édesapám meghalt a háborúban, amikor még csak másfél éves voltam. Budapesti nagynéném fogadott be anyámmal, ám 1951-ben kitelepítettek minket egy szabolcsi faluba. Ez megint hozzájárult ahhoz, hogy talán egy kicsit másképp nézem a hátrányos helyzetűek, a kiszolgáltatottak sorsát. A cigányság helyzetét a hetvenes-nyolcvanas években láttam közelről Pilismaróton, Dömösön, ahol huszonegy évig voltam. Mind a két faluban számottevő cigánynépesség van. Ott éltem közöttük. Láttam a küszködésüket, de a jó szándékukat is. Megtapasztaltam, hogyha az ember picit is szeretettel szóba áll velük, akkor megnyílnak, nagyon hálásak.

Ugyanúgy látogattam őket, mint másokat, a gyerekeikkel ugyanúgy foglalkoztam, mint a többiekkel. És láttam az 1990 utáni helyzetüknek a romlását. Addig volt munkalehetőségük téeszben, erdőgazdaságban, de aztán szélnek eresztették őket. Székely János szombathelyi megyéspüspök úrral is tulajdonképpen innen adódik a kapcsolatunk. Vele együtt ugyanolyan fontosnak éreztük, természetesnek tartottuk a cigánymissziót. Sokszor találkoztunk, voltunk együtt programokon. Amióta nyugdíjban vagyok, az alapítványunkon keresztül támogatunk nógrádi, cigánytöbbségű falvakat. Pontosan azért hoztuk létre a Szent Ferenc Szegényei Alapítványt, hogy bekapcsolódhassunk a Máltai Szeretetszolgálatnak a – felzárkózó településeket segítő – Jelenlét Programjába. Nincs munkalehetőség, csak ilyen-olyan segédmunka adódik. A szakképzésből, a továbbtanulásból kiesnek. Segítünk abban, hogy emberi lakhatási körülményekhez juthassanak. Szeretnénk, ha a szülők is éreznék, támogatni kell a gyereküket a továbbtanulásban, hogy szakmájuk lehessen.  
  
– 1990–2023. Harminchárom éves itthon a demokrácia. E krisztusi korában – lassan, fokozatosan – mintha „keresztre akarnák feszíteni”.  
–  Az egyházunknak a felelőssége, amit most már elég régóta mondok, hogy mindig a hátrányos helyzetűek mellett kell kiállnia. Ez lenne az egyháznak a feladata meg a hitelességünknek a biztosítéka. Székely János püspök úrra is hivatkozom; például mikor legutóbb voltak ezek az ingatlanügyek, Székely püspök úr megszólalt. Mindenki fölkapta a fejét: jé, hát meg lehet szólalni, ha valami nem a közösség javát szolgálja? Én is így látom, ami világviszonylatban is felháborító, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek. Ez, sajnos, a magyar társadalmunkban szintúgy igaz. Ezért lenne fontos, hogy egyházi oldalról a szegények jajkiáltását meghalljuk és fölerősítsük.  
 
– A nagy egyházak szinte mindent megkapnak az államtól. Viszont cserében elvárja tőlük a hatalom, hogy a felső vezetésük maradjon csendben. 
– Kicsit így tűnik nekem is. És a hangsúlyokkal van a baj. Szoktam mondani, hogy a templomok tatarozása szép dolog, de ez tulajdonképpen nem a hitéletünknek az erősítését szolgálja, hanem a nemzeti értékek, a műemlékek területére tartozik. Ám a közvéleményben az van, hogy az egyház mennyi mindent kap. Az emberek nem látják ezt világosan. Szét kellene választani. Az épületek, hogy mást ne mondjak, a turistaforgalom szempontjából fontosak, hogy rendben legyenek. De ez nem oldja meg a szociális feszültségeket. Megint csak: az egyházunknak a küldetése nem az, hogy műemlékeket védjen, hanem elsősorban – Jézus példája szerint – a szegényekkel való törődés.   
 
– Püspök úr! Ön hittel képviseli: „Azt keresem, hogy Jézus mit tenne a helyemben”.   
– Az utóbbi időben többször megfogalmaztam: jobban oda kellene figyelni Ferenc pápa iránymutatásaira. A két évvel ezelőtti kazahsztáni látogatásakor egészen világosan azt mondta, hogy „a szent az nem lehet a hatalom eszköze”. Vagyis a vallás és a politikai hatalom nem szabad, hogy összekeveredjen. Tehát a hitünknek, a vallásos életünknek, az Úristennel való szent kapcsolatunknak függetlennek kell lennie a hatalomtól. Ez, sajnos, nálunk most igen összefonódik. Mindenképpen a függetlenség lenne a kívánatos. Sajnos, erről nem beszélünk nyíltan, őszintén, hogy a vallási értékeinket függetlenül tudjuk képviselni.  
 
– Szent István példája ebben is adhat útmutatást számunkra?   
– Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámájában Szent István mondja Gézának, hogy „édesapám, bízol-e bennem, hogyha számomra a hit az nem politikai taktika, hanem őszinte elköteleződés?”. Ez számomra igen fontos. Az ember próbálja Szent István gondolatait, tetteit átélni. Általa – s az egyházon, boldog Gizellán meg a bencés szerzeteseken keresztül – kapcsolódtunk Európához. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az intelmeit. Például az idegenek befogadásáról. Újra kellene gondolni a bevándorlás kérdését, hogy ne féljünk az idegenektől. Megint csak Ferenc pápa útmutatásait kellene magunk elé állítani: akik menekülnek, azokat ne azonosítsuk a terroristákkal!

Mindig aktuális a jézusi tanítás, nem véletlen, hogy ott van az utolsó ítéletről szóló fejezetben (Máté evangéliumának 25. fejezetében): „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” Naponta tömegek, tízezrek halnak éhen a világban. Kicsit nagyobb együttérzéssel, empátiával kellene gondolnunk a menekültekre, amiként a hazai hátrányos helyzetűekre. Szent István ünnepe alkalmából pedig arra is, hogy testvéri szeretetben tudjunk együtt létezni a környező népekkel. Tiszteljük egymás kultúráját, nyelvét, életét. Keressük a hidakat egymás felé.  
 
– Háború dúl a szomszédunkban.  
– Ez borzasztó. Nem látja át az ember a kusza háborús helyzetet. Mi lehet a háttérben, a nagyhatalmak „játékában”? Az oroszokat ugyanúgy sajnálom, mint az ukránokat. A nép szenvedi el. És amit újra látni: egyrészt a fegyverkereskedelem még mindig nagy üzlet. Másrészt: valakik máris azon törik a fejüket, miként lehet az újjáépítésből megint csak nyerészkedni. Felháborító! Nagyon tetszett Ferenc pápa lisszaboni beszéde az ifjúsági világtalálkozón, ahol a fiataloknak ezt mondta: „Ti érezzétek a felelősséget Európa békéjéért, nektek kell tenni valamit!” A katolikus egyetemen kifejezetten hangsúlyozta: „Ne elégedjetek meg azzal, hogy kaptok egy diplomát, hanem az a feladatotok, hogy segítsétek a megbékélést, a kiengesztelődést Európában!”  
 
– Idehaza megmozdultak a diákok, nem tűrik tovább, hogy basáskodjanak felettük és pedagógusaikon.  
– A fiatalok már egészen másképpen gondolkodnak, a súlyos kérdéseket másként látják. Akár az orvoshiány, akár a pedagógusvilág problémáit. A már említett lisszaboni világtalálkozót Ferenc pápa úgy jellemezte, hogy a reménység ünnepe volt. A fiatalok már talán egy igazságosabb világért fognak fáradozni és tenni.  
 
– Mit tehetünk mi egymásért, önmagunkért?  
– Újra Einstein szép mondását idézném: „Amit magadnak megszerzel, azt végleg el fogod veszíteni, de amit másért tettél, az örökre téged gazdagít”. Ez nagyszerű megfogalmazása a Hegyi beszédnek, a jézusi üzenetnek. A jóléti társadalmunk felelőssége, hogy megosztjuk-e javainkat a hátrányos helyzetűekkel. Csak akkor fogjuk jól érezni magunkat, ha képesek leszünk háttérbe szorítani az önző érdekeinket, és képesek vagyunk értük cselekedni.   
 

Szenkovits Péter

Fotó: Kontreczky Csaba