Csókolom, Jó estét! – Bereményi Géza a Savaria Moziban

Bereményi Géza múlt szerda este világosbarna kalapban érkezett a Savaria Mozi nagytermébe: minden mondata, gondolata pontos volt és természetes. Éppen úgy, mint azok a Cseh Tamás-dalszövegek, amik őszinteségük, pontosságuk miatt a szabadságot jelentették generációk számára. Derűs, otthonos beszélgetésen vehettünk részt a Hildebrand Teremben, de a legjellemzőbb volt talán az a nyugalom, ahogy a közönség körülvette, szerette, igényelte a Bereményi-jelenséget. Jó volt, ha csak egy órára is visszatalálni ahhoz a bizonyossághoz, milyen jó is volt "a Balaton, régi nyarakon", és hogy a "Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk" most sem kérdés, de jó újra felidézni, hogy miért is nem az. És mindez nem valami fájdalmas nosztalgiázást jelentett, hanem éppen annak a bizonyosságát, hogy vannak gondolatok, témák, poénok, melyek sosem vesztik aktualitásukat, pofon egyszerűen azért, mert őszinték és igazak.

A portréfilm volt az apropója és a kiindulópontja a beszélgetésnek, melyből az író, rendező Bereményi után megismerhettük a színészt, aki nem könnyebbre vállakozott, mint, hogy önmagát játssza el. A színész feladata, hogy fogja be a száját, és engedelmeskedjen az utasításoknak – mondta –, sosem okoskodtam, csináltam a dolgom, amikor a kamera beindult, így lettem színész ebben a filmben, ami szokatlan helyzet volt számomra. Olyan színész voltam, aki Bereményi Gézát alakította. Vannak jelenetek – mondta derülve –, amikben többen szerepelnek, és én bamba arccal ülök. Azért, mert éppen nem volt feladatom. Arra gondoltam, vajon mit gondolhat most a néző rólam. Na, olyankor fapofa vagyok. És ilyenkor abban reménykedem, hogy a néző úgy fog látni: milyen titokzatos... – mesélte humorral, öniróniával. Szokatlan portéfilm ez, sok fikcióval, archaizált pillanatokkal: ezekben érezte magát a legjobban, mikor leginkább színészkedhetett, eltávolodhatott önmagától. Kíváncsi volt arra figurára, akit megmutat ez a film, ami létrejött, azt vállalja, de a portré természetszerűleg hiányos: azt, hogy ír, például filmen nem lehet feldolgozni.

Elmesélte, hogy visszatért az irodalomhoz: most is könyvet ír, ami Egyetemeim címmel fog megjelenni, vannak íróbarátai, akikkel rendszeres kapcsolatot tart: – Mint a közös betegségben szenvedő emberek, egymást értesítjük az állapotunkról. Az utóbbi években két jelentős elismerést kapott: a Magyar Copperfield című regényért 2021-ben Libri-díjat, az Azóta is élek kötetért idén Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Azért örül a díjaknak, mert ezeknél a műveknél egyezett a véleménye a közönség véleményével – különösen fontos regénynek tartja a Magyar Copperfield-et, amely  elsüllyedt emlékképeinek tudatos előhívásából és szelektálásából született meg – az első emlékképével kezdődik, mikor csecsemőkorában nagyanyja tisztába teszi, s a kamaszkoráig tart. Hangsúlyozza, némely történetben olyan erősen benne van a korszellem, hogy a Magyar Copperfield nemcsak magán-, de történelmi regény is.

Szóba kerül a Hídember című film (Bereményi rendezte 2002-ben, a szerk.), és a zalaegerszegi színház, ahol 9 éven át élt, rendezett. Jót derültünk zalaegerszegi hangulatképein, melyből a szeretetteli irónia szólt: – Életem legnyugodalmasabb időszaka volt. Zalaegerszeg egy Isten háta mögötti hely, ott idegen katona még nem járt, a hadak útjából kiesik. Mikor Budapestről visszamentem Egerszegre, s leszálltam a vonatról, örök élményem volt, hogy sétáltam a házak között, be a Fő térre, elmentem a Petánovits presszóhoz, ott ültek a zalaegerszegi társak, a színészek, és mindenki nézett a levegőbe. Nem köszöntünk egymásnak, csak néztünk. Így lettem egyszer csak megint zalaegerszegi. Olyan édes-jó érzés volt, hogy semmit sem csinálunk. Ez volt a zalaegerszegi életérzés. A színházban pedig az volt a jó, hogy nem kellett félni semmitől. Ha darabot írtam, tudtam, hogy az a zalaegerszegi nézőknek készül, zalaegerszegi színészekkel, s ebből a szó jó értelmében mindig zalaegerszegi színdarab lett – idézte fel. És a premieren a tapsból vagy a hatásokból pontosan lehetett tudni, hogy annak a zalaegerszegi nézőnek melyik rész tetszik. Úgyhogy nagyon odaszoktam, kilenc évig ott éltem – idézte fel.
A beszélgetés vége – nézői kérdésre válaszolva – visszakanyarodott a filmhez: – mikor először megnéztem Papp Gábor Zsigmond filmjét, széttartónak, de mégis egységesnek láttam, s örültem, mikor rájöttem, hogy ez a főszereplő, azaz Bereményi Géza miatt van – zárta az estet őszintén-kedvesen Bereményi, mielőtt vette a kalapját, és – Csókolom, Jó estét! – elköszönt.  

Tar Patrícia

Fotó: Nagy Jácint