Gyévuska: cserbenhagyás vagy szolidaritás?

1942-ben, a Don-kanyarba indulás előtti napon „indul” Pintér Béla és Darvas Benedek Gyévuska című zenedrámája. Mielőtt a német fasisztákkal kollaboráló magyar vezetés idegen országba – (hadi) mészárszékre – küldi kétszázezernél több honfitársunkat. Az évtizedekig (évszázadokig?) sulykolt, hazug ideológia, manipulált kommunikáció piszokul működik: agyak-szívek ördögi átprogramozása kipipálható. Bábfiguraként mozgatható majd’ mindenki. De meddig? S mennyiben tehető felelőssé az egyén azért, amivé formálják? Mi múlik rajtam? Létkérdések a XXI. század Európájában is. A mai Magyarországon még hatványozottabban.

Pontos látlelettel szolgál Örkény István (1912-1979; Kossuth-díjas író). Ő maga is megjárta a keleti frontot s az ottani iszonyú lágereket, kegyetlen fogolytáborokat, börtönöket. S utóbb (jó ideig) idehaza sem hordták tenyerükön országlók-basáskodók. „E kor nekünk szülőnk, és megölőnk. Tőle kaptuk mint útravalót, hogy lehessünk hősök és gyilkosok, megbélyegzők és megbélyegzettek, keveset tevők, nagyokat álmodók, másokat mentők, magunkat pusztítók egyidőben, egy helyütt és egy személyben, ki merre fordul, aszerint.” (Pisti a vérzivatarban)

A WSSZ-ben Nagy Péter István (1989; rendező, színész, koreográfus – 2021-ben a legígéretesebb pályakezdőnek választotta a Színházi Kritikusok Céhe) pontos, feszes, tömény, megrendítő s egyben felemelő előadást teremtett. A szerző Pintér Béla (1970; drámaíró, rendező, színész) a hazai alternatív teátrumi élet kimagasló alakja. Méltó partnere a szintén zseniális Darvas Benedek (1976; többszörösen díjazott zeneművész, zeneszerző).

A WSSZ társulata fegyelmezetten „teszi oda magát”. Egyetlen pillanatra sincs holtidő. Feszülten követjük a folyamatosan – szüntelenül – énekelő figurák sorsának alakulását. Önmagukhoz, egymáshoz, a bizarr, groteszk, abszurd helyzetekhez, a korhoz s minden egyébhez (akár a narkotikumokhoz) fűződő viszonyukat. Markáns, sodró az élmény. Mindeközben a saját létmérlegünk elkészítéséhez kapunk impulzusokat. Miként is viselkedem kiélezett helyzetekben? Méltóképpen? Meghunyászkodón? Aktívan kollaborálok, hogy minden áron mentsem az irhámat? Marionett-bábuvá, bólogató Jánossá válok; a gerincem „elpépesedik”? Kifordulok magamból, s észre sem veszem?  Kisatírozom a szótáramból az empátiát, az önzetlenséget, a segítőkészséget, a befogadni tudást, a szeretetet?

Nagy-Bakonyi Boglárka (hadnagy/partizánnő) olyan színeket skiccel föl, hogy az bámulatos. Domokos Zsolt (századosként) ugyancsak brillírozik. A végletekig ellentmondásos. Némedi Árpád (zsidó munkaszolgálatosként) torokszorító. Kirázza az embert a hideg, hogy mennyi, de mennyi fokozata létezik a megaláztatásnak. Gyulai Zékány István – az ő érdeme az egészbe szervesen illeszkedő koreográfia – és Hajdú Péter István (mindketten honvédok) belső küzdelme szíven ütő. Szabó Tibor (ezredesként) gellert kapott jellemű parancsnok, aki a humora (?) mögé bújtatja kisszerűségét. A szintén remek Szerémi Zoltán (német vezérezredesként) olyan kakas a (most éppen a magyar) szemétdombon, amit a háta közepe sem kíván. Az ugyancsak mindig elsőrangú Németh Judit (ezredes-feleség) ripacs dizőzétől a hideg rázza ki az embert; a bulvárral, a dilettantizmussal is lehet gyilkolni… Mesteri Mari Dorottya is, aki – az ezredes lányaként – a narkomániába menekül. Herman Flóra (honvédfeleség/orosz nő) szintúgy pazar. Nagy Cili (ugyancsak honvédfeleség) annyi, de annyi színt hoz ezúttal is, hogy elképesztő! Sorra-rendre, darabról darabra olyan igénnyel, maximalizmussal mutatja föl figuráinak lényegét (a Hegedűs a háztetőben Jentéjét, a Kivilágos kivirradtigban Malvinét, az Ózban a nyugati boszorkáét, etc.), hogy rácsodálkozunk: te jó ég, mi minden lakozhat az emberben!

A zenedrámában bravúros élőmuzsika a kíséret. Jeli Sára Luca díszlete egész és részek kölcsönhatásaként is kitűnően szolgál. Szabados Luca jelmezei az összhatás nyomatékosítói. Sipos László Márk professzionális videó sorozata felkiáltójel: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés.” (József Attila: A Dunánál) „A háború a végletek találkozása. A gyávaság, az önzés, az egymás cserbenhagyása éppoly természetes és mindennapos jelensége, mint a hősies önfeláldozás, a bajtársi szolidaritás. Amit átéltünk, egyszerre volt a rettegés maga, és a rettegés legyőzése.” (Örkény István)

A háború(ság) az egyik legfőbb jellemzője e XXI. századi létünknek is. A hadak útját megjárt Örkény István szerint még sincs veszve minden: „Az emberiség nem menthetetlen, amíg egy ember a másiknak megmentője lehet.”

Szenkovits Péter

Fotó: Mészáros Zsolt/WSSZ