„Ami szép, ami jó, és amit el kell viselni” – interjú Rimányiné Kiss Anikó táncpedagógussal

80 évesen azt nyilatkozta, a hosszú élet titka, hogy tartani kell a lendületet. Úgy tűnik, ez az utóbbi 10 évben is sikerült!
Én nem tudok nyugodtan ülni, és például kötögetni: olvasok, tévézek, számítógépen játszom vagy kártyázok a családommal. Szerencsés vagyok, mert nem ismerem az unalmat.

Mi a legkorábbi, tánccal kapcsolatos élménye?
Kiskoromban a szalézi templom kultúrakedvelő papjai előadásokat rendeztek, így korán a színpadra kerültem. Az egész családunkra jellemző ez a bohémság: anyu imádott énekelni, apunak gyönyörű hangja volt, örököltem ezt a vénát, a kultúra szeretetét. Hét testvérem közül – két bátyám sajnos már nem él – két öcsém még mindig énekkaros. 

Nem bánta meg, hogy nem lett színésznő?
Ha arra gondolok, hogy nem biztos, hogy befutott színésznő lettem volna, hanem harmadrangú, akinek 2-3 mondatos szerepekkel kell az életét leélnie, azt jobban bántam volna. Ám, mivel a műkedvelést Szombathelyen sokáig komoly fokon művelték – a postásoknak, vasutasoknak is volt színjátszócsoportjuk – az összes operett szubrettszerepét eljátszottam.

Emlékszik még ezekre? Szokott még énekelni?
Igen, sok minden előjön. Amíóta tanításra adtam a fejem, a hangom sokat romlott: 60-70 gyereket mikrofon nélkül túlbeszélni, ahhoz kell hangerő. De ha meghallok egy dallamot, amit  szerettem, dúdolgatom.

A tánccal is így van? Néhány lépést még ellejt a szobában?
Egy-egy mozdulat olykor előjön. A táncot változatlanul magaménak érzem: ha valakit látok, hogy rosszul mozdul, megszólal bennem a kritikus hang (NEVET).

Pályája során rengeteg magyar bajnok került ki a keze alól. Honnan indult az út?
Minden a vasútnál kezdődött, az Ady Művelődési Házban, ahol vezettem egy tánccsoportot: a néptáncról letérve (1952-től Szombathelyen és Zalaegerszegen, Tapolcán, Szentgotthárdon tanított néptáncot, a szerk.) modern tánccal foglalkoztam. Ausztriában járva belecsöppentem egy táncversenybe, és látva, hogy ilyen is van, 1966-tól versenytáncot kezdtem tanítani. A "vasutas táncosok" mellett a Sportházban létrehoztuk a Savaria Táncegyüttest, közben a Haladás Sporttánc Szakosztály is megalakult. A savariások a 90-es években már nemzetközi porondon  mérették meg magukat: őket a tanítványok vették át, én mentem Haladáshoz. Vándordolgokká alakult a táncolás, és, valljuk be, a versenytáncnak nem lett hasznára ez a szétszakadozás: olyan eredményeket, mint mikor indultunk, nem tudtak elérni. Igaz, a mai fiatalok nem is olyan kitartóak, hogy 10-15 évet végigtáncoljanak.

A színpad helyett a tanítást választotta. 
És milyen öröm az, mikor valamit megtanítasz, és azt jól előadják: végül már boldogabb voltam, mikor a csapatom nyert, mint mikor egyénileg értem el sikereket. A gyerekek humora hiányzik: az nagyon karban tudja tartani az embert. Tanításnál muszáj volt szigorúnak lenni, de, ha például utaztunk, együtt kártyáztunk, minden játékban benne voltam.

Nagyot változott a tánc szerepe a világban.
A báli táncok kimentek a divatból, betört a diszkótánc, de azt nem szerettem annyira, hogy csak azzal foglalkozzak, így a versenytáncra tértem át. Persze, kénytelen voltam shake-et is tanítani, különben be sem jöttek volna az emberek a tánciskolába... Sosem voltam semmilyen párt tagja, nem érdekel a politika, de az igaz, hogy Kádár idejében a kultúra sokkal magasabb színvonalon tudott működni, mint manapság. Nem volt olyan vállalat, ahol nem volt például néptánccsoport, és ekkor volt a nagy színjátszásos széria is szabadtéri színpadokkal, telt házas műsorokkal – mára minden eltűnt, gyengébb lett a kulturális érdeklődés. És micsoda bálokat rendeztek, rendeztünk! A város apraja-nagyja ott volt. A covid aztán végleg betette a kaput. Szerencsére az iskolákból még nem paterolták ki a táncoktatást. Ahogy bejött a lerongyolódott farmernadrág, úgy rongyolódott le a kultúránk is. Úgy hiszem, bár sokan erre azt mondják, hogy "öreg csaj vagyok", lépést tudok tartani a fejlődéssel, és el tudom dönteni, hogy mi az, ami szép, mi az, ami jó, és mi az, amit el kell viselni.

Pedig a tánccal nem csak a lépéseket tanulja meg az ember.
Kapcsolatokat, barátságokat jelentett: sok házasság született táncórai ismeretségekből. Sopronban 100-120 gyerek járt egyszerre hozzám: a tánc hozzátartozott a fiatalok intelligenciájához. Szombathelyen a Járműjavítóban, az Ady Művelődési Házban, a Sportházban tanult táncolni az ifjúság: négyen tartottunk tanfolyamokat – jóban voltunk, nem fúrtuk egymást, volt bőven munka. 

EuroPAS, Prima-Primissa díj, a Magyar Táncsport Szövetség életműdíja, rengeteg kupa, érem sorakozik a polcon. 
Nekem leginkább a barátságok számítanak: annyi jóbarátom lett országszerte. A nemrég tartott meglepetés-születésnapomra is rengetegen eljöttek, még külföldről is.

Követi még a Savaria Táncversenyeket? 
Természetesen, a covidig pontoztam is. Stílusban nagyon sokat változott a táncok világa, de az alapvető dolgok, amik versenytánccá tesznek egy táncot, megmaradtak. Ha valami változik, de szép és jó marad, azzal nincsen baj. 

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint