A legfontosabb, hogy tegyük a jót

„Bármennyire groteszk is, de ha nem lenne a Covid, és rendesen működne a színház, délelőtt próba, este előadás, akkor szinte elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogyan is tudnánk ellátni a két csöppséget. De mivel most otthon vagyok, és csak párszor kellett bemennem a színházba, ezért áldásként élem meg, hogy velük lehetek én is. Részese lehetek életük legelső időszakának. Zsombor két kiló hetven dekával született, Vince negyven dekával volt kisebb, ráadásul visszafogyott húsz dekát. De már ő is sokat fejlődött; nagy küzdő a pici! Mindketten három kiló felett vannak! Amikor vártuk őket, s még a pocakban voltak, tökéletesen tisztában voltunk azzal, milyen feladataink lesznek. De belecsöppenni mondjuk az igazán kemény éjszakázásba, hiszen három óránként felébrednek most is, no, igazából ekkor érzi az ember a felelősséget, azt, hogy nincs mese, helyt kell állni! Két és fél óránál többet nem alszunk egyhuzamban, mert egyszerűen nem tudunk. A párom az egyiküket látja el, én a másikkal foglalkozom. Mostanra alakult ki a rend, olajozottan ’működünk’. Az első héten anyósom eljött, segített, de inkább a házkörüli munkákban, a piciket akkor is mi láttuk el. Ehhez ragaszkodtunk. Fontosnak tartjuk, hogy mi magunk tanuljunk bele… 

Szeretnék jó szülő lenni, aki mindent megtesz értük. Az a legfontosabb, hogy tegyük a jót. Édesanyám is mindig ezt szokta mondani: ’Tedd a jót, kisfiam!’. Olyan értelemben legyenek jó gyerekek, hogy nyitottak legyenek, s maradjanak. Észrevegyék, ha valakinek problémája van, segítsenek neki. Olyan közösségi gyerekeket szeretnénk nevelni, akik nem ítélkeznek mások felett. Valljuk, fontos a közösség. Hiszen mindenütt, például a színházban, a színpadon is csak egymást segítve tudunk előbbre jutni. Akárcsak a sportban. Bohócdoktorként is ugyanezt tapasztalom. Ha picit jobbá tesszük a másik ember életét, attól mi magunk is rengeteget kapunk. A pozitív visszajelzésekből igazi öröm építkezni. Így van ez a színházban is, amikor egy szerep ’elkapja’ az embert, jól sikerül egy előadás. De társak nélkül, közösségbe való beilleszkedés híján, ez aligha valósulhatna meg. 

Bajomi Nagy György kollégámtól kaptam igen sokat. Hihetetlen nyíltsággal fordult felénk, fiatalok felé. S úgy hiszem, ez – neki köszönhetően – bennem is ’működik’. Hiszen itt vannak az újabb generációk, teszem azt A Pál utcai fiúkban a vörösingesek. Ha kiben-kiben picit tudom oldani a feszültséget vagy a gátakat, akkor neki már könnyebb lesz. Mindenki számára fontos a figyelem. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Néha egy jó szó, egy gesztus is elég. 

S hogy miben, mennyire változtam meg én a 2006-os indulásom óta? Éjszakai etetések közben, s amíg visszaringatjuk a srácokat, ezen is van időm elgondolkodni. Mivel akkor még nem ismertem a szakma nehézségeit, buktatóit, ezért jóval kisebb volt a félelmem. Nagy volt az önbizalmam, s talán ezt érezhette meg bennem Jordán Tamás. A könnyedségemet, a lazaságomat. Aztán az évek alatt, ahogyan egyre több tudás, tapasztalat rakódott rám, hogy is mondjam, nem is az önbizalmam fogyott, hanem, úgy érzem, alázatosabbá tudtam válni a hivatásom iránt. Rengeteg élmény ért. Jeles András rendező volt az első, aki rám mert bízni nagyobb feladatot is. S jöttek sorban a lépcsőfokok. A Kis Lord, a Tizenkét dühös ember… Meghatározó élmény volt A dzsungel könyve, Maugli. Horgas Ádám rendező és Jordán Tamás jobban hitt bennem, mint én saját magamban. Ádám hihetetlenül nyitottan állt hozzám, egyetlenegy másodpercig nem kételkedett bennem. Elhitette velem, hogy meg tudom csinálni. Ezzel megerősített. Ivo Krobot rendező tanításai a mai napig eszembe jutnak. Számomra ő tanár is. Megkapott a nyitottsága, az emberek iránti feltétlen szeretete. Számára az ember a fontos. Bár ez egy kemény szakma, de tényleg csak úgy érdemes csinálni, hogyha segítjük egymást. Nyitottak, érdeklődőek vagyunk egymás felé. 

A már említett éjszakai, igen értékes idők – a háromszor úgy húsz-huszonöt perc – arra is jók, hogy próbáljam kihozni belőlük a legtöbbet. Azon is szoktam morfondírozni, hogy akkor lennék igazán ügyes, ha azokat a tapasztalatokat, amiket a srácok kapcsán megélek, valahogyan kamatoztatni tudnám a színpadon. A szerepeimbe – ha áttételesen is, persze – be tudjam építeni. Ez lenne a célom hosszabb távon. Szóval figyelem, vizsgálom magam, milyen élményeket tudok most felszedni, amiket később meg tudnék mutatni. 

S meglehet, a következő napokat, éjszakákat meg arra is fordítom, hogy eltöprengjek pelenkázás közben azon is, mi végre vagyunk mi itt a Földön? Az biztos, ha ennek a két kissrácnak a szemébe nézek, azt látom, hogy ők tisztábbak nálam, vagy annál a világnál, ami körülvesz bennünket. Ez üdvözítő. Hitem, hitünk szerint: ez a jövő! Vagy, hogy az ő életük által, az ő életükön keresztül tudom az én életemet – tudjuk a mi életünket – is jobbá tenni. Tehát, hogy a nehézségek (a színpadiak és mások) ilyenkor eltörpülnek. Megváltozik minden. A szülők, azt hiszem, tisztában vannak ezzel.” 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint