Voltaire: „Tapossátok szét a gyalázatost!”

Voltaire „egész életén át az elnyomottakért, az igazságtalanul szenvedőkért harcolt: azokért, akik ártatlanul szenvedték el a fanatizmus üldözését, azokért, akik egy ostoba igazságszolgáltatási rendszer áldozatai lettek, és a jobbágyokért, akiket a feudalizmus emberalatti sorba nyomott le. Harcolt az ’édes életért’, a békesség, a megértés, az általános jólét, a szabad munkalehetőségek, az egészség, testi tisztaság és kényelem, a mindenki számára kellemes életkörülmények eljöveteléért” – jellemzi Szerb Antal író, irodalomtörténész (Budapest, 1901 – Balf, 1944 tele; a nyilasok agyonverték).  

„Gátlástalan és csillogó szellemességgel semmisítette meg az akkor már tartalmát vesztett feudális erkölcsöt az eljövendő polgár nevében.” (Színházi kalauz – Budapest, Gondolat Kiadó, 1971) 

Candide című szatirikus /metsző, maró, gunyoros/ kisregényét Nagy Péter István rendező Bódi Zsófiával és Vinnai Andrással gyúrta át maivá. S nem kevésbé csípőssé, fullánkossá, epéssé. Íme: itt tart az ember(iség). Jottányit sem változott. 

Párbeszéd Voltaire Candide-jából: „– Ettek-e mindig a karvalyok (a kisebb erdei madarak elsőszámú vadászai; Wikipédia) galambot, ha foghattak egyet? – Hogyne, biztosan. – Hát akkor, ha ugye a karvalyoknak mindig egyforma volt a természetük, miért gondolja, hogy az ember megváltoztatta a magáét?”. S egy helyzetjelentés: „Ha a hitvány sártekére nézek, az az érzésem, hogy Isten átengedte egy gonosztevőnek.” Minderről is szól a fejbe kólintó tanulságokkal teletűzdelt lét-produkció. Meg arról is, hogy a hatalom milliókat és milliókat butított-butít le: sorozatos agybombázással, gondolkodás-likvidálással. Torát üli a „dikta-túra”. A manipuláció. A pénz az isten. 

Ugyan „a gyöngébbek mindenhol gyűlölik az erőseket, de azért hason csúsznak előttük, az erősek meg úgy bánnak velük, mint valami birkanyájjal, amelynek eladják húsát-gyapját”. 

Észhez szeretne téríteni bennünket a WSSZ Candide-ja. Ébredjünk már föl! A nem mindennapi eseményeket folyton-folyvást kamera követi-veszi, kivetítőn (is) követhetjük. Éppígy a jó(lelkű), a szerelmét kereső-kutató főhősünk földkörüli bolyongásait, válogatott kínszenvedéseit, és csak igen-igen picurka ideig tartó boldogság-élményeit. „Porondra lép”: Afganisztán, Türkmenisztán, a mostani orosz „cár”, de a rezsi(m)csökkentés szintúgy. Demonstrálnak: „a sztrájk alapjog”. „Humánus” emberkísérlet zajlik… De hiszen 2022 van, háborús esztendő.  

A díszlet hatalmas lakókocsi. A mi földlabdacsunk szimbóluma. Forog és forog. Még. Meddig? 

Valamennyi alkotóról süt: mindenki egyért, egy mindenkiért. Major Erik Candide-ként lenyűgöző. Felülmúlhatatlan. 

Mély főhajtás illeti társait is: Csonka Szilviát, Domokos Zsoltot, Ecsedi Erzsébetet (mint vendéget), Némedi Árpádot, Gyulai-Zékány Istvánt, Jámbor Nándort. S Mari Dorottyát, Sipos László Márkot (egyetemi hallgatókat). A most is ezerszínű Szerémi Zoltánt. Továbbá: Schnabel Zitát, Pattantyus Dórát, Dargay Marcellt, Csizmás Andrást, Kondor Noémit, Sipos Lászlót, Horváth Viktóriát, Szalacsy Tamást, Boros Dánielt, Zsohár Amáliát, Pados Bernátot, Kovács Nórát.  

Voltaire (ismét Szerb Antal szavaival) „a jobbak szívébe belevésett egy emberi eszményt, amelynek megvalósulását azóta is várjuk”. 

A Színházi Kritikusok Céhe által tavaly a „Legígéretesebb pályakezdő” díjjal elismert Nagy Péter István s teátrumi közössége arra sarkall bennünket (azzal is, hogy a világ pusztulásának vízióját „fölskiccelik”): ne várjunk tovább. Lépnünk kell. Megtisztult elmével. Szívvel. Lélekkel. Egyébiránt Voltaire jelmondata ez volt: „Tapossátok szét a gyalázatost!”. Merthogy tudta ő is: a következő generációk léte forog kockán. 

Szenkovits Péter 
Fotó: WSSZ/Mészáros Zsolt