Örökölt sors: letenni az ősök csomagját (Orvos-Tóth Noémi előadása)

Aki nekilát az önismereti munkának, az egy életre szóló hobbit szerez magának, hangzott el az előadás vége felé, ami valójában örök alapvetés: önmagunkon túl ott van még a világ, az univerzum és a nagy Egészet behálózó, láthatatlan összefüggések. Szép feladat, számos módszer és út közül lehet választani, annak, hogy melyiken indul el az ember, nagy jelentősége nincsen, hiszen valamennyi ugyanoda visz el végül. Orvos-Tóth Noémi munkáinak különlegességét az adja, hogy a pszichológia az alap, a lefolytatott beszélgetésekből mindig kiderül, a történetünk nem most kezdődött – és nem is most ért véget, de ezt csak mi tesszük hozzá, mert a jól felépített előadás vége felé hangzott el, hogy az alaptételeken (vagyis hogyan hordozzuk az ősök üzeneteit) túl kezdődnek az igazán izgalmas dolgok, a spiritualitás, amikor felsejlik, hogy valójában milyen és mekkora a létezés névvel (is) illetett kirakós játék. Azaz: amikor önmagunkat nemcsak a saját világunkban helyezzük el, hanem abban a végtelen rendszerben, amiben létezünk. (És jöhetnek a további kérdések mindezzel kapcsolatban, de végül minden egy irányba tart, ha jól odafigyelünk.)

De mik is azok a transzgenerációs traumák – hogy azoknak is érhető legyen a téma, akik úgy gondolják, hogy az Élet című darab egyszeri fellépés, a színpadot mozdíthatatlan falak veszik körbe, így a lét maga véges valami. Nagyjából úgy lehet elképzelni, hogy az ősök által megélt dolgok sejtszinten öröklődnek, mintaként berögzülnek a következő nemzedékekbe, amelynek tagjai pedig mit sem sejtenek, miért is történnek, ismétlődnek dolgok az életükben.

Ezért is van jelentősége a szülő-gyerek kapcsolatnak (a pszichológiai alapszükségleteknek nevezett, szerencsés esetben pozitív tapasztalásoknak), kezdve onnét, hogyan fogadnak egy újszülöttet (vágyott vagy nem vágyott gyerek), miként szeretik, kialakul-e benne az ősbizalom, amire az egészséges önbizalom, önbecsülés épül. Megtapasztalja-e az autonómia, az énazonosság, a különállóság élményét, hogy van a MI és az ÉN, ami fontos lesz majd a párkapcsolatokban – vagy helyette a tanult tehetetlenség lesz a meghatározó. Szintén alapszükséglete az embernek az érzelmek kifejezésének a szabadsága, azok megélése – vagy éppen tiltásokkal szembesül (előfordul, hogy az öröm, a boldogság kifejezését nem engedi a környezet, de letilthatja, hogy a gyerek kifejezze a félelmet, szomorúságot.) Pedig az érzelmek elfojtása szó szerint gyilkos dolog lehet felnőttkorban, hívta fel a figyelmet az előadó. A túl sok tiltást vagy szabályozást kapó gyerekek, akik nem beszélhetnek érzéseiktől, vágyaikról, ezen minták alapján felnőttként olyan életet „generálnak” maguknak, hogy más szükségleteit előbbre helyezik, mint a saját igényeiket. A hiányos önbecsülés túlteljesítéshez vezethet, mások elismerésétől teszi függővé a sikert, az örömet. 

Szintén lényeges gyermeki élmény a határok, a korlátok értelmes megszabása (ami az élet elején a sok érintéssel, simogatással kezdődik), majd későbbiekben az önfegyelemmel vagy az együttműködés képességével folytatódik – ezek hiánya külső (másokkal) és belső (önmagunkkal) konfliktusokhoz vezethet.

Különös jelentősége van még a spontaneitásnak és a játéknak, ami szülőknek néha a színtiszta frász (pocsolyában ugrálás, tárgyak ledobálása és más, felnőttként érthetetlennek tűnő tettek), az a másik oldalon a tapasztalás, élmény. Ezeket elnyomni, büntetni a lehető legrosszabb megoldás, hiszen a folyamatos tiltás a későbbiekben merev szabálykövetéshez és túlzott pesszimizmushoz vezethet. Nem véletlenül érkezett az előadás után ehhez a részhez kérdés, hiszen igazi művészetnek tűnik jó és támogató szülőként viselkedni.

Az ősök csomagja ráadásul nem kicsi: a Kárpát-medence közepe pontosan az a hely, ahova bőségesen jutott traumából – ha éppen nem a történelem, a nagyhatalmi történések, törekvések, akkor aktuális és nem túl okos (ahogy egy történész ennél sokkal konkrétabban megfogalmazta) nagyjaink gondoskodtak, hogy minél több árnyék, tragédia jusson a generációknak. A feladat annyi, hogy ki kell bontani ezeket a pakkokat, megérteni, mi van bennünk, a felismerés pedig már jó kezdés ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ez az „önismereti” (ami valójában jóval több ennél) munka nem könnyű, de az biztos, hogy semmiképpen nem unalmas, hiszen magával a végtelennel, az időtlennel van dolgunk, ha emellett döntünk. Vagy, ahogy Orvos-Tóth Noémi fogalmazott: Minden belőlünk indul, így érdemes azon dolgozni, hogy valami JÓ induljon el.