Nézőfarsang a Megyeháza udvarán

Fábián Péter (1990) Junior Príma-díjas művész. Ő jegyzi íróként és rendezőként is a Weöres Sándor Színház idei karneválteátrumi produkcióját a Megyeháza udvarán. Látszólag bolondos, habókos előadás kerekedett, ám olykor a néző arcára fagy a mosoly. A „történelem kies tengerén” zajló események fel-felvillantásakor részint önmagunkra ismerünk, részint korunk – a mi XXI. századunk – visszásságaival szembesülünk. Mindezeket nem szájbarágósan-didaktikusan, hanem csavarosan-furmányosan adagolják. Nem mellékesen Vas megye, illetve Szombathely históriájába ágyazva, valódi lényekkel-tényekkel spékelve, picurkát népmeseszerűen.

Ki is a gyengébbik nem az ember(iség) földi portyázásában? Mi volt előbb, a tyúk (az asszony), vagy a kakas (a háziúr)? Hogy a csudába is lehetett az évezredekig, hogy a nőnek (némbernek) a sparherd mellett a helye, azaz kussolni kényszerült, a férfi („ember”) pedig kénye-kedve szerint grasszálhatott, öntömjénezhette magát? Mindenekelőtt e témakör kerül terítékre.

A múlt évezred utolsó századának a hatvanas éveiben játszódik – a kerettörténet – az Asszonyfarsang című előadásban, amikor kis híján árvíz sodorja el Szombathelyt. Már úszik majd’ minden, így a levéltár is, ám az illetékes elvtárs, mintha mi se történne, nem vesz róla tudomást. Más valóságot hazudik. Rendszerhű, a hatalmat tömjénező csinnadrattát, pontosabban karneváli előadást rendel. Hogy leginkább a katasztrófa, az összeomlás elhárítására kellene összpontosítania? Menteni a még menthetőt? Ugyan már!

Ám egyszer csak „megérkezik” az isteni beavatkozás. (Akárcsak az ókori görög drámákban.) A csoda. Áldozati kancsó koppan a sokaság fején, s egyetlen pillanat alatt: kitisztul a kép. Mindenki a tudatára ébred. Valós képe születik világról, hazáról, városról. Múltról. Jelenről. Jövőről. Kreatív, nyitott. Kész összefogni. Együtt, csapatban akár a világot is megváltani. A közösség túljár a basáskodó(k) eszén. A gonosz odakerül, ahová való: a krokodilok foga közé, onnan irány a bendőjük!

Brillíroznak a színészek. Több alakba-szerepbe bújnak, jellemeseket, jellemteleneket formálnak meg. S mégis minden laza, könnyed. Fantasztikus Nagy Cili; mágikus istennő, öntudatos nőegyleti elnök, máskor meg proli. Átváltozásai magától értetődőek. Páratlan Nagy-Bakonyi Boglárka; ő is több hölgyalakot mutat meg. Mindannyiszor hiszünk neki is. Akárcsak a szintén csudaklassz Herman Flórának, aki hasonlóképpen  „sokszereplős”. Történetesen 1947-et írunk, amikor fiatal viszáki leányként összeakad a nagy fővárosban a híres szobrászművésszel, aki róla mintázza meg a Gellért-hegyi Szabadság-szobor főalakját. A naivitás, a tisztaság, az őszinte hit, a reménység süt a lányból: végre szabad, önfeledt, s boldog lehet. Aztán amikor már nincs rá szükség, a „mester” dobja, mintha csak rongyot hajítana a szemetesbe. Az alkotó Rákosival parolázik: behódolt a diktátornak, mint annyian mások is az „elitből”. A leány hoppon marad. Ez azért is katartikus, mert közben a közönség eszébe juthat, ugyanígy járt: 1989/1990 tájékán még – joggal – bizakodott. Mára csalódott. Kiábrándult. Megkeseredett.

A sziporkázó Sipos László Márk ifjú levéltárosként azt is megmutatja, vannak helyzetek, amikor be kell inteni a hatalomnak. Energiabomba. A levéltár szélütötte portásaként remekel Domokos Zsolt – „varázslóként” elementáris. Rávezet arra is, hogy első blikkre ne higgyünk a szemünknek! Olyan értékek lakozhatnak embertársainkban, amilyenekről fogalmuk sincs mindaddig, amíg nem adódik krízishelyzet. Akkor válik el az epe a májtól. Balogh János szobrászként telitalálat, menyecskeként egyenesen haláli. Príma Kelemen Zoltán; (Kukik) elvtársától irtózunk. Penge-alakítás! A most is elsőrendű Orosz Róbert víztől iszonyodó vízvezeték-szerelője is (enyhén szólva) parodisztikus. Ám amikor össze kell tudni kacsintani a többiekkel, hogy a jól megérdemelt helyére – a pokol bugyraiba – száműzzék a hatalmaskodót, akkor e „kisember” is naggyá válik. Empatikusak a zenészek: Keller-Dénes Emőke, Keller Dániel, Szabó Róbert Endre nélkül nem lenne teljes az élmény.  

Lét-tükrünk az Asszonyfarsang. A siker arra is utal, hogy muníciót kap a publikum. És talán hinni mer abban is (Vörösmarty után, szabadon), hogy lesz még egyszer ünnep, nép-farsang a világon!

Szenkovits Péter
Fotó: Weöres Sándor Színház/ Mészáros Zsolt