Mészáros Máté: iható bor vagyok, lehet már kortyolgatni

Vallja, a jó színház zsigeri élményt nyújt, leizzaszt, megnevettet, gyomron vág. Tanúsíthatjuk, hogy Az eltört korsó ezt teszi velünk. „Büszke is vagyok erre az előadásra. Jólesett már a próbafolyamat is. Jó volt, hogy közben – hosszú idő után újra – nem voltak közben előadásaim. Délelőtt és délután is tudtunk próbálni. Utána lehetett beszélgetni a darabról. Csak ezzel foglalkoztunk. A szó jó értelmében: sűrű időszak volt. Tárnoki Márk rendező igen jól viszonyult hozzánk. Nyilván voltak nehézségek is, hiszen semmi nem egyszerű, de élmény volt. Jól éreztem magam.”

Jászai Mari-díjas, Ajtay Andor-emlékdíjas. Fő- és epizódszerepért is elismerték már a színikritikusok. Székesfehérváron gyerekeskedett. A középiskolát pécsi, két tannyelvű gimnáziumban végezte. A budapesti Új Színházban kezdte a pályát. Harmadszorra vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre (SZFE). Máté Gábor és Horvai István osztályába járt.

„Csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni. De a többi tanáromról is: Iglódi Isvánról (1944-2009; Kossuth-díjas színész, rendező), Gálffy Lászlóról, Bagó Gizella hangképző tanárnőről. Sokat kaptam tőlük. Szerencsésnek mondhatom magam. Jó osztályban, jó dolgok történtek velem. Alapvetően ott tanultam meg azt, amit színészetnek hívunk. Persze ezt a gyakorlatban kell csinálni. Egerbe kerültem, ahol tényleg elmélyülhetett ez a tudás. De számomra az egyetem volt a meghatározó minden szinten. Technikai, emberi, szakmai értelemben. Szerettem oda járni. Máté Gáborral azóta is tartjuk a kapcsolatot, ez nagy élmény, sokat jelent számomra.”

S miként élte meg a színművészeti egyetem 2020-as bekebelezését a regnáló hatalom által? Erre ekként reagál: „Bonyolultan. Érzékeltem azt, hogy mennyi mindenen lehetne és kellene változtatni. Természetesen nem jó látni azt, hogy egész másfelé változtatják; nem arrafelé, ami felé szerintem kéne. Tény, hogy sem a támadások, sem annak a kimondott irányai nem oda mutattak, ahová a változásoknak menniük kellett volna. Egyszerűen azt éreztem, hogy csak helycserés támadás történik. Valakik el akarják foglalni az egyetemet. Már mindegy milyen, de inkább ők legyenek ott.”

A színész olyan, mint a bor, fogalmazott egyszer. S vajon ma milyen – maradva a hasonlatánál – szőlőnedűnek jellemezné önmagát? Erre nevetve felel: „Olyan iható bor vagyok, hogy engem lehet már kortyolgatni. De még biztosan tudok érni, javulni. Persze, ehhez szükségesek további történések; bizonyos szerepeket muszáj eljátszani ahhoz, hogy az ember javuljon a pályáján.”

S hogy miként éli meg a szomszédunkban dúló háborút? Ezen így morfondírozik: „Nem pontosan értem, miért is van, miközben azt sem tudom, mit lehetne tenni? Enyhén szólva nem lenne jó, ha világháború lenne, és persze az sem jó, hogy a harcok ennyire elhúzódnak. Tanácstalan vagyok. De remény, az mindig van. Szerintem ennél rosszabb helyzetek is voltak a világtörténelemben. Lehet, hogy éppen a színház ad reményt. Igen: el kell járni színházba!”  

Mészáros Máté olyan színművész, aki nemcsak szavakban tartja fontosnak az aurát, de sugározza is azt. Tényleg nem akármilyen az atmoszférája. „Fontos, hogyha valaki bejön a színpadra, hozzon be magával levegőt. Bármit. Ez kicsit szakmaiság, kicsit meg az emberrel veleszületett dolog. Ez utóbbi a tehetség, amiről, persze, senki nem tehet. Hogy egyszerűen bejössz, és figyelni kell rád. Vagy nem. De azért valamennyire lehet javítani ezen, lehet ezt fejleszteni. Ha nekem tényleg van tehetségem, akkor, hála Istennek, van. De erre sose akarok büszke lenni, vagy sose gondoltam, hogy ezzel kérkednem kellene. Arra kell büszkének lenni, hogy az ember – szorgalommal – milyen tudást szerzett a talentuma mellé. Mert az azt jelenti, hogy kiaknázta a tehetségét.”

Szenkovits Péter
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház