Horváth János öröksége: „böcsület” és kíváncsiság

A tavaly decemberben elhunyt Horváth Jánosra emlékezett tárlatmegnyitó beszédében Horváth Soma alpolgármester a WSSZ-ben. Legelébb Várkonyi György művészettörténész jellemzését idézte a mesterről: „Ő magával a témával került érzelmi viszonyba, s ez az érzelmi azonosulás vezet oda, hogy amikor embert ábrázol, nem ’modellt’ fest, hanem sorsot. Horváth János festői világának szereplői egy jól körülhatárolható réteghez tartoznak: parasztok, a falusi pusztai élet keretei által meghatározott, többnyire köznapi szituációban”. 

A kultúráért is felelős alpolgármester Horváth János életútja kapcsán kifejtette: „Vezető szerepet vállalt a régió képzőművészeti közéletében, évtizedeken keresztül egy személyben volt a Vas megyei képzőművészet motorja, mindenese. Vezette többek között az akkori, városi finanszírozásból működő Derkovits Gyula Képzőművész Kört. Tagja volt a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Magyar Képzőművészek Szövetségének. De mindezek soha nem vonták el a rajzpedagógiába fektetett energiáit: először a tanítóképzőben, később a tanárképző főiskola docenseként tevékenykedett 1992-es nyugdíjazásáig. Kezei közül nemcsak szombathelyi, hanem dunántúli és ma már országosan ismert művészek is kikerültek, akik közül sokakat a barátjának tekintett. Köztük azt az Oroszy Csabát is, aki ezt az emlékkiállítást rendezte.”

Oroszy Csaba festőművész, Weöres Sándor-díjas alkotó kollégaként, festőtársként, barátként így jellemzett egy-egy Horváth János-művet: „Olyan az ő alkotása, mint egy hajnali fűszálon remegő harmatcsepp. Egyedi, káprázatos és ismételhetetlen”.

A megnyitót követően Horváth János lányát, Horváth Nórát – aki nélkül a tárlat nem jöhetett volna létre – arról kérdeztük, mit kapott ő, illetve nemzedékek sokasága édesapjától?  

„Szerintem azt, hogy legyünk nagyon ’böcsületesek’; ő így mondta. Legyünk tisztességesek, kitartóak, kíváncsiak. Őt is a kíváncsiság, a felfedezésvágy hajtotta. Alapvetően realista szemléletű művész volt. Azt mondta mindig, hogy azt festi, amit lát. Természetesen átszűrve a személyiségén. S becsülte az egyszerű embereket. Érdekelte, hogy zajlik a juhászok, a csikósok munkája. Idézett tőlük. Vissza-visszatért hozzájuk. Ők is mindig megkeresték.”  

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint