Fahidi Éva példája: nincs lehetetlen!

A lélekemelő dokumentumfilm főszereplője, Fahidi Éva (1925) holokauszt túlélő, kortárs aktivista, író, színész, sajnos, nem lehetett jelent a vetítés utáni ankéton. Kórházban van. Onnan küldte üdvözletét a szombathelyi közönségnek.  

Nyolcvankilenc éves volt a forgatás idején. Szabó Réka, a Tünet Táncegyüttes alaptója, vezetője, (film)rendező kérésére vállalta, hogy eltáncolja-elbeszéli – kitáncolja/kibeszéli magából – mindazt a szörnyűséget, ami vele és kortársaival történt 1944-45-ben, a legsötétebb időkben, a vészkorszakban. S nem „csak” rögzít, hanem megmutatja azt is, miként lehet – a legrémesebb drámákat is túlélve – úgy létezni, hogy annak értelme legyen, megtalálhassuk a mindennapokban a szépet, az örömöt. Egymást. 

A létezés eufóriájában a fiatal Cuhorka Emese táncosnővel együtt készül Fahidi Éva olyan színházi premierre, ahol ketten együtt, szintézisben, a szó legnemesebb értelmében: összeforrva játsszák, mozogják-táncolják, mondják-mutatják be a holokauszt sátáni borzalmait. (Utóbb vagy kilencvenszer adták elő a Vígszínházban s másutt.) Miközben sugallják, bármi aljasság, megaláztatás elszenvedői vagyunk is ezen a földgolyón, mégis, a létezés ténye önmagában is mámorító. Jó dolog élni. Csak azért is! Mutassunk fityiszt a gonosznak, emelkedjünk fölül. Miközben tudjuk, mi minden rosszra képes (ma is) az ember. S bár Auschwitz sohasem feledhető/felejtendő, mégis tovább kell lépni/menni! Befoltozott, ép(nek tűnő) lélekkel, tiszta belsővel túl lehet élni a borzalmakat. És soha többé megkülönböztetést, kirekesztést, kitaszítást!  

Fahidi Éva arra is inspirál bennünket, hogy úgy kell(ene) megélnünk egyre idősödő korunkat,  hogy eközben ne (mégse) öregedjünk meg! Ő ma is tizenhat éves a lelkében! Tisztesség, tisztelet, emberi tartás, szeretet legyenek létezésünk alappillérei. Rajtunk múlik, hogy így legyen, s részesedhessünk mi magunk – részesíthessük egymást – is eufóriában, örömben. 

Szenkovits Péter    
Fotó: Tünet Együttes