Csomós Mari emlékére

Csomós Mari 
(1943-2023)

Megismételhetetlen, egyszeri csoda volt 

Még fölfoghatatlan a megrendítő hír. 
Csomós Marival 1996-ban készíthettem hosszabb interjút, budapesti, Rákospalotán lévő lakásán; nem sokkal az után, hogy megkapta a Kossuth-díjat. E beszélgetésből idézem fel néhány gondolatát. Igen-igen sokunk nagyrabecsülésének, szeretetének, rajongásának jeléül – e mélyen szomorú órákban. 

„Úgy gondolom, hogy a szeretetért és a barátságért ugyanúgy meg kell harcolni. A másik – a szó jó értelmében – ugyanúgy ellenfél a legnagyobb szeretet kellős közepén is. Akiért harcolni kell.” 

„Amikor mi elkezdtük a Katonát (a Katona József Színházat, 1982-ben; szp), akkor ott mindenki egyenértékű színész volt. S annyi lelkes, nagyon tehetséges színész egyetlen színháznál sem volt, mint ott. Ha jutalmat kaptunk, akkor teljesen mindegy volt, ki játssza a fő- vagy a mellékszerepet, mindenki egyformán kapott, beleértve Major Tamást és Gobbi Hildát is. Ennyire jól működött… Mindenki tette a maga dolgát, s így jöhetett létre tíz éven keresztül – nem tudom, minek nevezzem – a csoda.” 

„ – Gothár Péter így jellemezte Önt: ’Ritka ember, az egész lényét sugározza, munkára, tehetségre kényszeríti környezetét.’ Erre Ön így reagált: Súlyos dicséret’. 

– Valóban az. Nem tudom, hogy ez mennyire kényszerítés nálam. Én tényleg adom magam, de tessék tőlem kívánni, hogy adjam. Tessék visszajelezni, segíteni, inspirálni engem is. 

– A nagy elődök mire inspirálták? 

– Szerencsém volt, hogy a pályám során nézhettem őket, s rengeteget tanulhattam tőlük; a színészetnek az etikáját is, amit nemigen tanítanak. Például Makay Margit; bement a Nemzetibe, fölvette a jelmezét, s az előadás kezdetéig nem ült le, nehogy meggyűrődjön… Én például, ha tehetem, elég korán, öt, fél hat körül szoktam bemenni a színházba. S akkor mindig nevetünk – van még néhány ilyen színész –, egymásra nézünk, s mondjuk: bizony, a régi iskola. Mert mi még láttunk olyan nagy színészeket, akiktől megtanultuk, hogy mikortól kell elkezdeni a színházat magába szívnia az embernek. Major Tamás, Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Horváth Józsi bácsi… 

– Az Ön otthonában mindössze egy színész képét tette ki, Dajka Margitét. Ennek nem akármilyen jelentősége lehet. 

– Megismételhetetlen, egyszeri csoda volt. Mindent magas szinten játszott. Nem tudok róla többet beszélni. 

– Kortársai mit szóltak a Kossuth-díjához, amelyről ön azt mondta, hogy ’soha nem jöhet velem, ha dolgozni megyek’… 

– Az egyik kollégám, akivel régóta nem találkoztunk, mondta egyik nap, hogy úgy gondolja, ez nagyon nyomasztó is. Én erre megkérdeztem tőle: miről beszélsz? Nem, mint Kossuth-díjas szállok fel a trolira (nevet), s nem, mint Kossuth-díjas megyek be a színházba.

Az gyönyörű dolog, hogyha elérünk valamit, s azt érezzük, elismerik. Annak csak örülni lehet! De helyettem a díj nem fog bemenni a színpadra, nem fog szerepelni. A vasajtón túl nincs semmi, csak a szerep, csak a partnerek. S a közönség lent nem arra kíváncsi, milyen díjam van, hanem arra, hogy aznap este mit tudok teremteni. 

S ha a Nem félünk a farkastól-t játsszuk a Radnóti Színházban, és ennek sikere van, már a siker maga is kötelez. Az az ember, aki oda beül, azért jön, mert azt a jót akarja látni, amiről ő hallott. Akkor én nem tehetem meg vele, hogy rosszul csinálom.” 

Drága Csomós Mari Művésznő! 
Hálásan köszönünk MINDENT!

Szenkovits Péter – 2023. november 18. 

Fotó:MTI