A Jóisten a tenyerén tartja: beszélgetés Vlahovics Edittel

 – Nagyon szeretem Kamillát. De még sokkal magától értetődőbbnek kell lennie. Mohácsi János rendezőnél úgy az ötödik-hatodik előadás környékén kezdünk el felszabadultak lenni. Az arányokat még nem mindig érzem tökéletesen a tragikuma és a komikuma között. Hiszen azért a Liliomfi vígjáték. 
Érdekes a Jánossal való munka. Egyrészt kérlelhetetlen, másrészt meg annyi szeretet van benne felénk! Hozzám nagyon közel áll az a színház, amit ő csinál. 

Csodálatos rendezőkkel találkozunk, Alföldi Róbert, Mohácsi János, Zsótér Sándor… Legalább ilyen ritka, különleges adomány, hogy igazi játékostársakkal vagyunk itt együtt.  Működik az a természetesség, az a fajta bátorság, hogy itt a próbákon merünk egymás előtt akár rosszak is lenni. Tehát nem kell mindig álarcban, sebezhetetlennek mutatkozni. Ezt is nagyon szeretem. A legmeghatározóbb élményem pedig, bárhogy hozza is a sors, az most már mindig ide fog kötni, hogy én itt öregedtem meg. Köszönöm a tiltakozást! De tényleg így van: amikor idejöttem, negyvenhét-negyvennyolc éves voltam, most meg ötvenkilenc vagyok. Ez már egy másik életszakasz. Otthonos érzés, hogy például Ősze Feri bácsi (a WSSZ portása – szp) számára, aki másokkal együtt azóta ismer, az is vagyok, aki anno, meg az is, aki most. Miközben történt egy fontos fordulópont. 

Barátságokban, kapcsolatokban kohéziós erő tud lenni, szerintem, hogy tanúk voltunk. Tanúi voltunk egymás élethelyzeteinek; tudom, milyen voltál akkor. 
Döme/Dömötör Balázs rendező édesapja, Dömötör István – aki elnökségi tag az Aranykorúak Sport Egyesületében, amelynek elképesztően helyes a tagsága – és köztem, amikor Szombathelyre érkeztem, például még generációs különbség volt. Ma meg már nincs. Barátkozom ezzel az új arccal, új állaggal, ami vagyok. Nincs tőle rossz kedvem, sőt! Csak még ismeretlen. Olyasmi, mint a kamaszkor, csak a fordítottja. Ugyanolyan alapvető változásnak élem meg. Még keresgélek: hogy van ez? Nem félelemmel, nem aggodalommal. Hanem csak kíváncsi vagyok. Kicsit még ismeretlen terep. Kaland. 

– De hiszen eddigi élete is tele van kalandokkal. Nyolc helyen járt általános iskolába; budapesti gyerekként zalai faluban, Nagykapornakon töltötte a nyarakat. A legnagyobbaktól tanulhatta a színészetet: Major Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Szabó István, Montágh Imre. A budapesti Katona József Színházban gyakornokoskodott. Jött Szolnok, Nyíregyháza, majd nyolc hónap kalandozás Amerikában. Szerelmek. Édesanya lett. Kecskemét… Nálunk ért nagy színésznővé! 

–  Nekem a szakmámban rettenetesen nagy szerencsém volt. Mindig nagyszerű csapatokba, izgalmas világba kerültem. Lendületes, boldog időszakokat élhetek meg mindmáig. Persze az én életemben is voltak nehéz, sőt nagyon nehéz helyzetek.  És, mégis, valahogy azt tapasztaltam – bár nem vagyok vallásos, de valahogy mégis azt éltem meg –, amikor a legkilátástalanabb helyzetekben ott álltam a szakadék szélén, s csak úgy elléptem, akkor a Jóisten odatartotta a tenyerét. 
 

Szöveg: Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint