Valami jazz: a Michael Musillami trió koncertezett a Savaria Moziban

A mozi akusztikája kiváló, de közvetlen, forró klubhangulatot várni nemigen lehetett itt.  Ugyan jó sokan megjelentek a rétegzene ünnepére, „bőven elfértünk”. Ahogy emlegetni szoktam, lelkes jazz- rajongókból, spontán érdeklődőkből és nyájas sznobokból tevődött össze most is a közönség.  A jazz a megszületése, azaz nagyjából egy évszázad alatt hallatlan fejlődésen ment keresztül. Rengeteg stílus jött létre a bluestól, a ragtime-tól, a dixielanden, a swingen, a bebopon keresztül a jazz- rockig, a free- jazzig, hogy csak a fontosabbakat említsem. Nos, az est főszereplői főként ez utóbbi irányzat elkötelezettjei, a New York-i Greenwich Village művész-klubjainak nagy-tudású, elvont művészlelkeié. A trió tagjai: Michael Musillami- gitár, zeneszerző, Joe Fonda- nagybőgő és George Schuller- ütőhangszerek. 

Musillami Trio a Savaria Filmszinhazban Fotó:  dr. Kereszty Gabor

Ámbár Michael kaliforniai születésű, mégsem a könnyebben élvezhető west coast, hanem a „nehezebben emészthető ” east coast zenei stílusba dolgozta be magát pályafutása 35 évében.” Musillami egy üdítően lendülő kincs, aki líraian és mély intelligenciával játszik…”- írja a most 70 éves gitárosról a Down Beat kritikusa. A kopasz, kecskeszakállas zenész Chet Baker, John Coltrane és Miles Davis muzsikáján nőtt fel, és ez elmondható triójának másik két tagjáról is. A bőgős, Joe Fonda, aki már szinte hazajár Magyarországra, tucatszor volt már a Nádasdy-vár Dísztermének rangos vendége, az amerikai jazzerek nagy egyénisége. Fonda egy jelenség, Fondát hallgatni egy különleges zenei élmény, Fonda mindig elvarázsol. A kísérőhangszeresből akarata ellenére főszereplővé válik. A zenész nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában kedvelt, és gyakran hívott vendég. George Schuller, aki 1988- tól több tucat lemezen szerepel, mint dobos, szintén ismert a vasi jazz-rajongók körében. Mint Fondáról a fejbehúzott gyapjú kipa, ugyanúgy Schuller fejéről sem hiányozhatott a csauszínű kalapja.

Szombathelyi hangversenyük a trió 2023-ben megjelent Block Party c. lemezük bemutató koncertsorozata európai turnéjának egyik állomása. Mindjárt a lemez címadó számával kezdtek. Aszimmetrikus ritmusok, változó hangnem variációk törtek elő az inkább akkordokat, mint szólókat pengető gitáros hangszeréből, Joe inkább a felső húrokon varázsolt, és a bonyolult ritmizálást Schuller főként a cinjein biztosította. Az Old Tea c. számuk mintha egy tibeti buddhista templom hívőinek vallási éneke lett volna. A bőgő alsó húrján húzott elnyújtott, monoton hang kezdte, majd a gitár-bőgő uniszónó riffek felvezették a dallamot, hogy ezek után elkezdődjön a „mese”, azaz a hangszeres rögtönzések. Schuller féltucat, különböző hangmagasságú csengettyűvel, Fonda a bőgője elforgatott testével visszhangot hallató effektjeivel járult hozzá a himalájai hangulat megidézéséig. A Robert Paris c. Musillami szerzeményben (hogy ő volt számok zeneszerzője, abból is tudhattuk, hogy kívülről játszott, míg kollégái előtt ott voltak a kottaállványok) a mindig hatásos gitár-bőgő uniszónók után a zenekarvezető rögtönzött- szólózott emlékezeteset, tiszta, csengő hangon. A ritmust váltott 5/8-6/8 variációig tudtam követni, de utána már nem: tovább bonyolították azt.  A Little Ruby Steps c. balladájuk ismét az új lemez produktuma volt. Fonda bőgője, mint kemény basszusgitár brummogott, és az ő szólója is volt a szám legjobbja is: még a kromatikus skálázást is belevarázsolta ebbe. Michael ismét a szférákba hatolt éles, tiszta gitárszólójával. Az utolsóelőtti nóta a Zephyr Cove címet kapta, melyben már keményebb lett a hangszerelés: a dobos nagy erővel verte dobjait, cinjeit, dobszólója is kissé monoton lett emiatt. A Benson hatású gitárszóló ellenben élvezetes volt. A fusion-jazz után jazz standard következett: Duke Ellington In a Sentimantal Mood c. örökzöldje szólt, de most, az eddigiektől eltérően nem 10-12, hanem három percben. Az avantgárd szaxis, J. Coltane is „megszelídült” ennek lejátszásakor: ugyanezt mondhatjuk el triónk tagjairól is. A visszatapsolás után a ráadás záró-nóta, a szép Slow Moe hangzott el, szintén „örökzöld” csomagolásban.

Kiérlelt kamara-jazz volt ez a javából, nem mindig összecsiszolt, de nagyon minőségi. Kár lett volna kihagyni!

Szöveg: Gróf István
Fotó: dr. Kereszty Gábor