km/óra
  2024.02.24., szombat  •  Szőkőnap napja
Torjay Valter igyekszik szebbé tenni a világot

Torjay Valter igyekszik szebbé tenni a világot

Torjay Valter szombathelyi festőművésszel a Püspöki Palota dísztermében találkoztunk, ahol az elmúlt időszakban voltak láthatók a képei. Miközben a záruló tárlatának anyagát szedegettük le a paravánokról (jóllehet korábban nem ismertük egymást), a Berzsenyi Dániel-díjjal elismert alkotó vallott arról is, hogy „az emberek számára dolgozom”.

 

Torjay Valter 1992-től tanít a művészeti szakközépiskolában művészettörténetet, valamint néprajzot és bútortörténetet. A Püspöki Palota patinás dísztermében magától értetődik a felvetés: hogyan is áll ő a Jóistennel? Ekként morfondírozik: „Salvador Dali azt mondta, hogy ’hiszegetek, de nem elég erős a hitem’. Legalább volt ennyire őszinte. Én meg azt mondom: ennél kicsit már előbbre vagyok. Bár túlzottan materiális a mai világ, nem könnyű hinni, de igyekszem. Hozzáteszem, hogy voltak nekem spirituális élményeim. Észreveszek talán olyan dolgokat, amiket más nem. Például mikor édesanyám 2008-ban meghalt, a nagyobbik fiam csokornyi négylevelű lóherét talált heteken keresztül. Azóta minden májusban, édesanyám halálának évfordulója tájékán, több négylevelű lóherét is talál. Ha máskor nem, akkor mindig. A következő történet: napokkal édesanyám halála után a húgom egy fordítás miatt Körmendre autózott, s egy kamion majdnem lesodorta az útról, a kis kocsi – anyám autója volt – oldala meg is sérült. A kamionos elspurizott, ám a nővérem mögött civil rendőr jött a kocsijával, aki szólt a kollégáinak, s a fickót Körmendnél fülön csípték. A harmadik történet: édesapám, aki macskabarát család tagja volt, 2020 januárjában halt meg. A nagyapja, aki egyébiránt Budapest tanfelügyelője volt, hatalmas, félig-meddig vadmacskát tartott. Apám is imádta a macskákat. Fényképen látni, ahogy Rómában, a Colosseumnál simogat cicákat, s mindig is voltak macskái. Nekünk a Bányász utcában soha nem volt cicánk. Apám halála után egy-két hónappal megjelent nálunk egy csonttá lesoványodott anyamacska a két kölykével, és az óta ott vannak. Én azt mondtam, apám küldte őket, mert úgy döntött, ezeknek az éhes nyomorultaknak ott biztosan jó helyük lesz. Gyönyörűek. Nos, ezek furcsa események. Vagy észreveszed, vagy nem, hogy összefüggenek a dolgok. S ezek sok erőt adnak ahhoz, hogy higgyél! A másik, hogy a keresztapám pap volt Sárvár-sáriban, több mint ötven évig ő volt a Szent Miklós templom plébánosa. Mindig szeretett adni nekem művészeti könyveket, főleg amikor látta már, hogy azok rettenetesen érdekelnek. Az egyikbe írt pár sort, valahogy így szólt: gondolj gyakran a legnagyobb művészre, aki a világ minden szépségét alkotta, s a képeiddel próbáld szebbé tenni a világot, amiből kiveszőben van a szépség. Ez valójában igen fontos számomra, mert én is így érzem. Ezért választottam a klasszikus művészetet élethivatásomnak, mert úgy veszem észre, pontosan ez hiányzik a mai művészeti életből. S bizony nem könnyű ezt képviselni, mert nem szeretik. Magyarországon ugyanis elég egyoldalú a művészeti élet, dívik az intolerancia; a posztavantgárdon és más hasonlókon kívül nem tűrnek el szinte semmi mást. Elég szomorú. De én nem állok be a sorba. Egy életünk van. Vagy azt csinálod, amit tényleg szeretsz, vagy elkezdesz törleszkedni, megfelelni, s bár akkor sikeresebb leszel, de az a rossz érzésed lesz egész életedben, hogy a csuda vigye el, nem azt tettem, amit kellett volna. Én nem ebből élek, így a művészetet úgy kezelem, mint olyanfajta hivatást, ami fölötte áll a mindennapi kenyérkeresésnek. Bár történetesen, mint láthattad, az imént vásároltak meg egy képemet, ami azért máskor is elő szokott fordulni. De amikor festek, sose gondolok pénzre. Ez számomra önkifejezés. Mert hiszen ezért van a művészet, aminek két célja van: a belső érzelmek, gondolatok kifejezése, hogy a fehér vászonra rátegyél valamit, ami a te világod. Ez óriási kihívás, s egyben a legnagyobb kaland a világon. A másik, hogy manapság az emberek nem kapnak olyasfajta, számukra adekvát – nekik megfelelő, a lényeget tükröző – minőségi vizuális anyagot, amit élvezni tudnának. Holott ők ahhoz kötődnek, amit látnak. Elhatároztam, hogy azt a fajta festészetet művelem, ami úgy 1900–1910-ig volt. Abban próbálom a saját világomat kibontani. Ezzel én kívülálló – Rózsa Sándor(?), Zorró(?) vagy akárki(?) – vagyok a művészeti életben, de ezt elfogadtam. Olyan, s akkora, tehát nem nagyméretű, képeket festek, hogy ha azok megtetszenek ’Marcsi néninek’, be tudja tenni a lakásába. Emberek számára dolgozom. Ez az, amit a mai művészek közül sokan mintha elfelejtettek volna.”

 

„Mindig a téma határozza meg a méretet. S nem a kép mérete a fontos, hanem az üzenet, amit küld, valamint a minőség. Ahogyan ’megszólal’ a mondandó.”
Torjay Valter (1964) festőművész  

 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint

 

Savaria Fórum 33. évfolyam 6. szám - 2024.02.16.
Savaria Fórum 33. évfolyam 6. szám - 2024.02.16.
tematikus oldalak