Találjuk meg, ami összeköt: Vörös Ferenc festőművész képeiből nyílt tárlat a Berzsenyi Könyvtárban

Dr. Baráthné Molnár Mónika könyvtárigazgató köszöntötte a szép számú érdeklődőt. Kiemelte, hogy a tárlat Gál József helytörténeti kutató kezdeményezésére jöhetett létre. A megvalósításban Szalainé Bodor Edit, a bibliotéka igazgató-helyettese vállalt oroszlánészt. Mátyás Gyöngyi fuvolázott, Bozsodi Zoltán csellón játszott, Tóth Lászlóné verset szavalt. A művész-tanár özvegye,Vörösné Budai Mária is megtisztelte jelenlétével a bensőséges hangulatú ünnepséget.  

A tárlatot megnyitó dr. Nemény András polgármester elevenítette fel Vörös Ferenc alakját, példáját. „Mindig jó volt ránézni a mosolyára, érezni az őszinte életigenlését, meghallgatni a gondolatait. Olyan volt, akihez szerettem odamenni. Maga volt az élet. Az életigenlés. Ha fizikailag nincs is itt, a műveiben, a tanítványaiban mégis itt van. Mindenkiben, akik szerették, szeretik. A nagy erős fa az idő múlásával egyszer csak kidőlt, mert ez a természete az időnek meg a fának is. De miután kidőlt, és körbenézünk, észrevehetjük, hogy közben egész erdő nőtt körülötte. Tisztelőinek, tanítványainak a sokaságából. Akikben tulajdonképpen benne is van.

A legjobb tanároknak a jellemzője, hogy ilyet tudnak. Ő a legjobbak között volt. A művészetébe pedig beletette az életét. Őszintén, hitelesen. Mindig az igazat kereste. Érdekelte a másik ember. Ma már kevesen vannak ilyenek, akiket nem csak az érdekel, mi van a másikkal, hanem segíteni is szeretne neki, hogy megtalálja a saját útját. Vörös Ferenc azt vallotta, nincs rossz út, ha megvan a saját út. Aztán merre, hogyan megy, az egy dolog. De ha belülről jön, akkor az csak jó lehet. 

Képes volt kifejezni a részletekben az egészet. Ahogy József Attila mondja: „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.” (Nem én kiáltok, 1924) Ő meg tudta festeni a pici élt, amiben benne volt maga a fűszál, de bent volt maga a lét is. Talán azért tudta ezt, mert valójában a nagy egészet tudta. Magát az életet. Mindig is úgy láttam: a saját életének ő volt az ecsete. S nemcsak a saját életét festette, hanem hatással volt másokéra. Másokért is festett valamilyen módon. Nem erőszakosan, hanem éppenhogy finoman, lágy ecsetvonásokkal. Mentor volt. S a legjobb mentorok már csak olyanok, hogy a hatásuk az túlmutat önmagukon. Ott van a tanítványok életében, olyan módon, hogy benne van a döntésekben, a választásokban. A sikereknek, a kudarcoknak a kezelésében. Kívánom, hogy találjuk meg a művekben őt. Magunkat. Találjuk meg azt, ami összeköt bennünk.” 

Szenkovits Péter