Szauer Ágoston: kerüljünk harmóniába egymással

„Sokáig a fizika meg a kémia érdekelt, s elég korán kezdtem el csillagászattal foglalkozni. Ezt ma is aktívan művelem. Amikor derült meg holdmentes az idő, akkor fényképezem az égbolt aktuális vagy éppen nem aktuális látványosságait. Beküldöm a fotókat a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) adatgyűjtő központjaiba. Az egyesület honlapján, a megfelelő rovatokban el is érhetők ezek a felvételek”, meséli Szauer Ágoston Áchim András utcai otthonában.

A pápai Petőfi Gimnázium kémia tagozatos osztályába járt. Negyedikes volt, amikor váratlan fordulatot vett az élete. Magyarból a francia szimbolistákhoz „érkeztek”.

„Akkor valami egészen más világ nyílt meg számomra. Charles Baudelaire (1821-1867), Paul Verlaine (1844-1896), Arthur Rimbaud (1854-1891) egészen másképp írt, mint amit megszoktam, mint amit megszoktunk. Hoppá, hát ez jó! Így is lehet? Talán különös, hogy a természettudományos osztályban, az egyik szünetben vita pattant ki közöttünk Baudelaire Egy dög című verse kapcsán. Egyáltalán való-e  diákoknak ez a szöveggyűjteményben lévő költemény? Mennyire taszító, vagy éppen mennyire izgalmas meg szép? Mert ha akarom, akkor ez szép vers. Megbolydult az osztály. Én mindmáig nagyszerű versnek tartom, úgyhogy ki nem hagynám most sem az óráimon ezt a lebilincselő megközelítést. Olyan szerelmes vers, hogy annak egy része valójában egy dögnek a leírása, de úgy, hogy Baudelaire azt költőivé tudta emelni. Különleges nézőpontot képvisel, amire az átlagpolgár nem feltétlenül gondol, hogy még a legkedvesebb, a legszebb emberből is mi lesz odalenn, a föld alatt. Ez a sorsunk, a biológiai sorsunk… De ennek ellenére a költészet képes arra, hogy örökéletűvé tegye az amúgy romlandó, mulandó embert. És ez a csodája!”

Érettségi után – ha nem is nyílegyenesen, de – a szombathelyi főiskolára vezetett az útja, ahol elvégezte a magyar-népművelés szakot, majd Pécsen szerzett középiskolai tanári diplomát. Első verseit az Életünk közölte 1986-ban (huszonhárom éves volt). „Ambrus Lajos nyesegette a vadhajtásaimat, s látott el tanácsokkal. Akkoriban szürrealista, szabadverseket írtam; ezeket ma már nem illeszteném be egy válogatáskötetbe. Úgy harmincéves koromban találtam meg a saját hangomat. Objektív, tárgyias líra az enyém, nem egyes szám első személyű, nem én-központú, nem alanyi. Kicsit keményebb, szikárabb, áttételesebb, rejtélyesebb. Feladvány is picit az olvasó számára. Úgy érzem, ebben vagyok jó. (A többi, hagyományos témát megírják mások.) Magukra hagyom a helyszíneket, a tárgyakat, az időket; kihallgatom őket. Csendben megfigyelem, mit beszélnek, hogyan kommunikálnak egymással. Hiszen ők minket képviselnek. Kicsit rólunk is beszélnek. Képesek arra, hogy túléljenek minket, tehát bennük van a múlt is. Új kötetem, a Körülírás, ami a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, az utóbbi tíz év lenyomata. Ha valaki csak ezt az egy könyvemet ismeri, már képet kaphat rólam. A világ jelenségeinek az apró kis kapcsolataira odafigyelő, szolíd, viszonylag tömör költemények vannak benne. Sűrítve, pár sorban mondanak el valamit a világról. Pilinszky János mondta, hogy a jó szonett nem rövidebb, mint a Háború és béke, akkora világ-egészet lehet bele sűríteni. A száz éve született Nemes Nagy Ágnessel együtt vallhatom azt is, őt követve, idézve: ’Az én szívemben boldogok a tárgyak’. Tehát ezt a titokzatos, elgondolkodtató, vagy legalábbis annak szánt versvilágot képviseli a kötet. Talán arra inspirál, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal, egymással, a világgal.”

Vajon kap-e segítséget az univerzumtól? „Remélem. Akár isteni segítséget. Vagy annak a titokzatos végtelennek az inspirációját, amit amatőr csillagászként kapok az univerzumtól. A csodának – az ég és a föld kapcsolatának – a vizsgálatához, vagy annak átgondolásához, megérzéséhez. A nagy távlatokban való, kicsit filozofikus gondolkodás kapcsolatban áll a látszólag különböző két területtel: a csillagászattal és a költészettel. Találkoznak. Tehát a világ titkainak a fürkészése, a megismerésének igénye versírás közben is bennem van. Kémlelek, rejtett kapcsolatokat keresek, meglehet, keresem önmagamat is, hogy hol vannak a határaim.”

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint