Jamie-vel az életben és a terápiában: Interjú Bartalis Viktóriával

 Úgy tudom, több kutyád is van.
Az első és legidősebb kutyám, Happy, 12 éves. Van egy hatéves border collie-m, Annie, és a legfiatalabb a két és fél éves Jamie, aki terápiás kutya is. Közel tíz éve szerelmem az agility, eredetileg – mikor Happy kiöregedett – ehhez a sporthoz kerestem kutyát. Eleinte nem akartam border collie-t, úgy gondoltam, kicsit őrültek, és túl nagy a mozgásigényük. Egy tenyésztő Facebook-oldalán láttam meg Annie-t, mint a Harry Potter Magic Alom egy tagját. Nagyon szeretem a Harry Pottert, ez jó jelnek tűnt, és a kennel kutyái jól szerepeltek versenyeken is. Aztán megnéztem, és beleszerettem Annie-be, majd a fajtába is. Ezután jött Jamie: már a születésénél ott voltam, nyolchetesen került hozzám.

A terápiás munka mikor vált az életed részévé?
Először a lovasterápiával kerültem közelebbi kapcsolatba: a balogunyomi Unicornis Lovasterápia és Lovasközpontba jártam lovagolni, és gyakran segítettem: vezettem a lovakat a foglalkozásokon. Aztán a lovakról átpártoltam a kutyákhoz: Jamie nemcsak az agilityben, hanem a terápiás munkában is a társam lett.
Kutyaterápiás munkát csakis egy szervezet tagjaként lehet végezni: mi a soproni WindDogs Sport és Terápiás Kutyás Egyesülethez tartozunk. Jamie-vel először felkerestük az egyesület habilitációs kiképzőjét, aki alkalmasnak találta őt, és elkezdődött a tanulási folyamat. Tavaly júliusban szereztük meg a kutyaterápiás igazolványt: a kis fényképes plasztikkártya páros okmány, az egyik oldalán Jamie, a másikon az én adataim szerepelnek, hiszen mi csak együtt, párban dolgozhatunk.

Hogyan kerültök kapcsolatba az intézményekkel?
A Johanneum Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központból megkeresték az egyesületet, így találtak ránk, azóta havonta egyszer dolgozunk ott. Az óvodákkal én vettem fel a kapcsolatot: járunk a sorokpolányi és a sorkifaludi óvodába. A WindDogs Egyesület pályázatán pedig a Sorkifaludi Gárdonyi Géza Általános Iskola, a Weöres Sándor Óvoda és a Micimackó Óvoda pályázott sikeresen bemutató foglalkozásra. 

Mi tesz alkalmassá egy kutyát terápiás munkára?
Elsősorban nagyon kell szeretnie az embereket, hiszen a terápiás szituációban ismeretlenek is hozzáérnek, dolgoznak vele: van, hogy egyszerre 10-15-en, ezért nagyon türelmesnek kell lennie. A képzésnek ezért része egy temperamentumvizsga, ahol kiszűrik azokat a kutyákat, akik nem alkalmasak erre a munkára, például van bennük agresszió. Feladat például, hogy hatan körbeállják, és kiabálnak, veszekednek fölötte. Neki ebben a helyzetben is higgadtnak kell maradni. A zavaró ingereket ki kell zárnia, de élelemmegtagadásos feladat is van. Csak sikeres temperamentumvizsga után készülhet egy páros záróvizsgára, amely már terápiás csoportban történik. Jamie-nek a legnehezebb a mai napig a pórázon követés, neki túl lassú a tempó: az ovisok gyorsabbak, mint az idősek, velük szebben sétál.
A hétköznapi életben egy szeleburdi, nagy mozgásigényű kutya: de a terápián átkapcsol az agya, és egészen másként viselkedik. Ezért kezdjük mindig köszönő-, és zárjuk elköszönőkörrel a foglalkozásokat, hogy ő is tudja, a feladata mettől meddig tart.

A kutyaterápia a mozgási, értelmi, érzelmi képességeket fejleszti. Kiknek ajánlod?
Bárkinek, persze mindenkinél más a cél. Az óvodákban általános, főként iskolaelőkészítő foglalkozásokat tartunk: a kutya motivációs eszköznek minősül, a gyerekek nagy része boldogan, nagyobb örömmel dolgozik a kutyával, hiszen vele szemben nincs megfelelési kényszer, ami az óvónővel, szülővel természetszerűleg kialakul. És látják, hogy a kutya is hibázik, így szabadabb a foglalkozás.
A terápia pozitív hatással bír az idős, akár demenciával élő emberekre, és az értelmi sérültek esetében is olyan fejlődés érhető el, ami csupán emberekkel nem feltétlenül: vele könnyebben teremtenek érzelmi kapcsolatot.

Mi tesz boldoggá ebben a munkában, és mi a legnehezebb?
Néha nehéz kontrollálni az óvodákban a sok visító gyermeket (NEVET). Ebben segít az aktuális foglalkozásvezető, akivel mindig együtt, csapatban dolgozunk.
Fantasztikus, ahogy látom, a gyerekek, az idősek vagy a fogyatékkal élők honnan hová jutnak el: a fejlődésük tesz boldoggá. Ez a fejlődés persze változó mértékű minden esetben: volt olyan értelmi sérült, aki először egyáltalán nem akart Jamie-vel kontaktálni, végül már magától megsimogatta – nála ez hatalmas lépést jelentett. Az álmom egy fejlesztőház létrehozása, hogy ne csak intézményi keretek között végezhessem ezt a munkát.

Tar Patrícia

(Fotók: Viki és Jamie terápiás foglalkozáson, a Johanneum Diakóniai Központban/Nagy Jácint)