Közönség nélkül játszanak a közönségnek

„A tavaly őszi, ismételt zárás szerintem sokkal rosszabbul esett mindenkinek, mint a tavaszi, jóllehet akkor egyáltalán nem tudtunk dolgozni. S bár nem teljesen idegen helyzetbe csöppentünk bele ősszel, hiszen azt tudtuk: megint nem találkozhatunk a közönséggel, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a munkánk innentől kezdve egy ideig csak egy új, számunkra szokatlan módon lesz megjeleníthető” – vázolja fel Kiss Barna igazgató, aki kürtművész és zenepedagógus is. 

„A próbákon érezzük elsőként a ’korlátozásokat’. Átalakítottuk az ülésrendet, hiszen a Covid miatt megtoldottuk, megnagyobbítottuk a színpadot (úgy ötven négyzetméterrel). A bővítésen el tudjuk helyezni a vonósok többségét, csak kevesen maradtak a régi színpadon: így a fúvósok és a vonósok között jó másfél méteres a távolság. A fúvósokat is picit jobban szét tudjuk ültetni. 

Ezzel azonban átalakult a mi belső kapcsolatrendszerünk is. Hiszen amellett, hogy mesterségesen elválasztjuk magunkat egymástól, a vonósok és ütősök kénytelenek maszkban muzsikálni, emiatt hiányoznak az összenézések, az ösztönző, egymást inspiráló mosolyok. A maszkviselés szükségszerűen megszokható, de így zenélni rendkívül fárasztó. Probléma az a távolság is, ami a karmester és – mondjuk – a legutolsó sorban ülő fúvósok között van. A korábbi nyolc méter helyett ez most csaknem tizenöt. Nem irigylem a karmestereket, hiszen így nehéz ’összetartani’ a zenekart. Ráadásul a dirigens nem csak a kezével irányít, hanem tekintetével, mimikájával is. Maszkban ez nem ’egyszerű’! Többször tartunk szünetet, és sokszor szellőztetünk. Megváltozott maga az akusztikus tér is. A Bartók teremről tudni kell, hogy az állandó színpad alatt van egy hangzást segítő betonteknőszerűség, ami fölerősíti a hangot. Az épített elemek, a toldalékszínpad alatt természetesen ilyen nincsen, ennek pótlása nagyobb aktivitást igényel a vonós művészektől.

Ha valaki eddig bejött a Bartók terembe, ő egy adott pillanatban megvalósuló akusztikus koncertet hallott. Most egy ilyen programot ki kell vinni az online térbe. Az eredetileg a pillanatnyi befogadásra szánt előadásokat rögzítjük, az esetek többségében bármikor visszahallgathatóak. A hangversenyeink ez által az utókornak is szólnak, nem csak a jelennek. Minden produkciónk kint van/lesz a világhálón, bárki, bármikor láthatja, meghallgathatja. Ez hatalmas felelősség. 

És mit érez most először a muzsikusember, ha egy koncert alkalmával bemegy a színpadra? Hogy nincs közönség. Nincs zaj, nincs suttogás-sutyorgás, papírzacskócsörgés, cukorevés, köhécselés-krákogás. Helyette van egy kvázi steril helyszín. A színpadon hideg fények, fémes mikrofonállványok, kamerák lencséi. Persze tudjuk, hogy a közönség ott van a kamerán és mikrofonon túl, de nincs jelen. Magunknak magunkban kell generálnunk azt, hogy mégiscsak a publikumnak játszunk. Amikor bejön a karmester, furcsa, hogy néma csend fogadja. Felállítja a zenekart. Belenézünk a kamerába. Valamiféle meghajlásszerűséget produkál a dirigens. De igazából ő sem találja a helyét. Hiszen erre sincs kialakult gyakorlat. Majd fölcsendül a muzsika… A hangverseny végén elismerésünk jeleként megkopogtatjuk a kottatartókat, a kopogással gratulálunk a karmesternek és egymásnak is. Ám ami igazán inspiráló lenne, az a taps, de az hiányzik. Ahhoz, hogy előadó-művészeti előadáson igazi katartikus élmények szülessenek, annak, meggyőződésem, elengedhetetlen része a közönség fizikai jelenléte. Ott legyen az, akinek játszunk. Rossz, hogy nem érzékelhetjük, miként reagál. Persze örömmel olvassuk előadások után a bejegyzéseket, véleményeket, amik nem csak elektronikusan, de postai úton is érkeznek: nagyszerű volt, köszönjük! Csakhogy ezt a teremtés pillanatában nem kapjuk meg. Ezzel a legnehezebb szembesülni. 

Bár minket sem kerültek el a megbetegedések – a zenekarban többen átestek a fertőzésen, én is túl vagyok rajta –, folyamatosan próbálunk, koncertezünk. Mindenkinek van, szükség esetén, minőségi ’váltása’, hiszen minden szólamban jól kvalifikált művészek dolgoznak, egyetemi, főiskolai diplomával. Tehát a nehezített körülmények ellenére ugyanúgy dolgozunk, mint a Covid előtt. Ez mindenképpen pozitívum.”

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint