„Halottja van mindannyiunknak...”

– Elhagyatott, vadregényes park volt még a Szent Márton-temető, amikor, nagyjából harminc évvel ezelőtt, felfedeztem magamnak. Volt a Pázmány Péter körúton egy kis műtermem, ami a temetőre nézett. Figyeltem az ablakon át, és érdeklődni kezdtem iránta – így emlékszik Torjay Valter festőművész, művészettörténész, a Szent Márton-temető ismerője, kutatója, megmentésének egyik élharcosa. – Egyre többször mentem le oda festeni. Sokat beszélgettem az akkori temetőőrrel, ő irányította rá a figyelmemet az emberbaráti kórház pénzügyi gondnokának, Kerner Tivadarnak a mauzóleumára, aki tehetséges ezüstműves is volt. Így tudtam meg, mennyi fontos ember nyugszik itt, akik meghatározó szerepet játszottak a város életében. Elindult egy küzdelem a temető és a híres sírok megmaradásáért, aminek részese lehettem évtizedeket át.

A Szent Márton-temetőhöz hasonló kevés akad a világon. A Kr. u. 1. századtól az 1970-es évek második feléig temetkeztek ide. Hatalmas, közel héthektáros terület, borzongató érzés belegondolni, hogy sok ezer, sok tízezer ember végső nyughelye ez. Az ősöké, akik már a város alapításánál is itt lehettek. Hány élettörténet, mennyi sors, melyről ma már csak egy faragott síremlék tanúskodik, vagy még az sem… Sok az elfeledett, földdel egyenlővé vált hant. 

– Van érdeklődés a temető iránt, találkoztam itt már belga fotóművésszel is. Ám Szombathely ezt nem becsüli meg, nem használja ki eléggé. Pedig megannyi érdekes, értékes személyiség nyugszik itt – mondja Torjay Valter. – Amikor belépek a kapun, úgy érzem, lezárul a világ nyüzsgése. Átérek a halottak városába, ahol más hangulatok, sugallatok vesznek körül. Egyedülállóan érdekes hely, spirituális, természetfeletti közeg. Magam is tapasztaltam furcsaságokat, pedig nem vagyok ilyen érzékenységű ember. Valamiért különösen felkeltette az érdeklődésemet egy sír: Gombás Elek, az 1909-ben elhunyt gersei plébános nyughelye. Teljesen véletlenül találtam rá, senki sem irányított. Többször visszatértem oda, aztán kutatni kezdtem, és kiderült, hogy az ükanyám testvére volt. A személyes kötődés vonzott hozzá. Egyszer egy léleklátóval is bejártam a temetőt, a lány szobrásztanuló volt nálunk. Részt vettünk egy megemlékezésen Vass Béla egykori rajztanár sírjánál, aki az első művészeti iskola alapítója Szombathelyen. Amikor kifelé sétáltunk, halkan megsúgta, hogy maga Vass Béla is ott volt közöttünk. Látott egy papot is, több gyermeket és egy házaspárt. Én úgy ismerem a temetőt, mint a tenyeremet, a lány viszont akkor járt ott először. Ahol a papot látta, ott egy evangélikus lelkész nyugszik, ahol a gyerekeket, ott számos gyereksír található. Mindannyian nyugodt, szemlélődő lelkek voltak, figyeltek minket. Sok ilyen történet él a Szent Márton-temető kapcsán.

Ünnepek táján feléled a temető, sok a még élő hozzátartozó. Olyan helyekre is tesznek gyertyát, ahol már sírhant sem látszik. Leróják kegyeletüket a Mindenki Keresztjénél, és némán, gondolataikba merülve emlékeznek elveszített szeretteikre. Átszellemült, elrévedő időszaka ez a léleknek…  

– A halottak napja számomra sokat jelent, az egyik legfontosabb ünnep a magam kis kalendáriumában. A meghitt karácsonyi ünnepkör kezdete, ami az emlékezésről szól. Mindenszentek estéjén érdemes kimenni a régi temetőkbe, hiszen különleges a hangulat, szépek a fényhatások, korábban egy teljes sorozatot festettem róla. Magam is kisétálok ilyenkor, ha tehetem. Vannak állandó sírjaim, gyertyát gyújtok ott is, ahol senki más nem jár – meséli Torjay Valter. – Nekem is van kedves halottam a temetőben. A pontos nyughelyét máig nem tudom, így egy elképzelt helyen gyújtom meg a mécsest.

kzs

Fotó: Nagy Jácint