Kellékes: közösség s közönség élteti

„A legeslegelső darabom, a Réthly Attila rendezte Három lány (nővér) volt. Élveztem már magát a betanulási időszakot is. Sok változás volt benne, némelyik a függöny mögött, némelyik a nyílt színen, félig sötétben. A-ból B-be kellett hoznom-vinnem ezt-azt. Még biztos sokat ügyetlenkedtem az elején, de mégis a szívemhez nőtt. Az első igazán bonyolult feladatom A padlás című musicalnél volt, amit Horgas Ádám rendezett. Szenzációs volt. Imádtam. Mindig annyira vártam. Tátott szájjal bámulták a gyerekek. Mekkora öröm volt! Ott bonyolult dolgok történtek. Például az egész színpadot be kellett ’pókhálózni’. A faliórába robbanószerkezet került. Természetesen pirotechnikus segített, aki azt is megmutatta, hogyan kell befűzni a zsinórt, ami aztán a levegőbe röpül. Seregnyi ládára is szükség volt. Nem, hogy elment volna a kedvem az egésztől, de inkább megjött! 

Most A Pál utcai fiúk az óriási kedvenc, amit szintén Réthly Attila rendezett. Senki nem akarja, hogy annak vége legyen. Iszonyatosan jó a társaság, borzasztóan sok tehetséges színész van! Ott aztán van minden: dobok, zászlók, a fiúk táskája, a táblák, amikkel ülnek a suliban. Rácz tanár úr kémcsövei. A Bunsen-égő; mindig tesztelem, kétszer-háromszor meg is gyújtom. Ellenőrzöm a gyufát, a kanócot is, hogy rendesen ki legyen húzva, de ne ágazzon szét, nehogy túlságosan nagy lánggal égjen. Szeretem az Ájlávjút is, amit Harangi Mária rendezett. Hozzám a zenés darabok állnak a legközelebb”, meséli lelkesedéssel Horváth Viktória.

S hogy mikor döntötte el, hogy ő aztán, ha törik, ha szakad, kellékes lesz? 

„Nem születtem annak, sőt!”, mosolyodik el. „Gyöngyöshermánban gyerekeskedtem, tinédzserkorom nagy részét a Derkovitson töltöttem. Ruhaipari technikusnak tanultam, de azt nem igazán éreztem a magaménak. Elvégeztem a marketing és reklám ügyintézőit, a Kodolányi kihelyezett tagozatán a gazdasági informatikus szakot.  Üzletlánc új boltjának lettem a vezetője huszonhét évesen. Sokrétű volt, de bedarált. Hívtak az egyik új Fő téri üzletbe, jó lehetőségnek tűnt, mentem. Ám tudtam, nem ez az utam, nem az vagyok én. És akkor jött szembe velem a hirdetés: színházba kellékest keresnek. Megpróbáltam. Igaz, másodjára hívtak csak be interjúra, de akkor sikerült!  Fontos volt a kézügyesség. Én otthon sok mindent magam próbálok elkészíteni. Úgy gondolom, amit megveszünk a boltban, annak már nincs akkora értéke, mint hogy ha kézzel magunk alkotjuk meg. Persze valahol legbelül mindig is vonzott a színház: emlékszem az Anconai szerelmesekre, A falu rosszára… Várom az élményt! Azt el nem tudtam képzelni, hogyan készül egy darab. Csodálatos volt ennek az egésznek a megismerése! Elképesztő, mennyi ember dolgozik azon, hogy egy előadás este hétkor elkezdődhessen. Kellékesként már az olvasópróbától kezdve folyamatosan ott vagyok. Jegyzetelem, gyűjtögetem azokat a tárgyakat, amik a szövegben is megjelennek, illetve amikre utalás történik. Minden kézzelfogható és mozdítható tárgy kellék. A bútor már nem, az asztali lámpa igen, az álló nem... Vékony jégen lépdelünk, mi a díszítők része, s mi a kellékeseké.”

Az elmúlt színi szezonban nem akármilyen bravúrt hajtott vége Viki. Volt este, amikor két előadásnál – a Pornónál, Csonka Szilvia megrázó monodrámájánál és a már említett, szintén közkedvelt Ájlávjúnál – volt kellékes. „A szokottnál korábban mentem be a színházba, bekészítettem mindent ide is, oda is. Aztán ment a rohangálás. 

Bennem két-három napig nem tudatosult, hogy a kollégáim úgy gondolták, négy év után kiérdemeltem a Holdbeli csónakos-díjat. Hatalmas megtiszteltetés. Boldogság. Köszönöm, így utólag is. Jól érzem magam ebben a közösségben. Úgy jövök be a színházba, hogy nekem ez a hobbim. Mikor délelőtt próba van, este másik előadás, akkor már az estét várom. Hogy élesben menjen a dolog. Legyen visszajelzés. Nyilván a rendező valamiféle tükröt mutat, de a közönség az igazi, a mérvadó. A legfontosabb.”

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint