Hernádi-Kern jutalomjátéka a Kalamazoo-ban: Nem adhatjuk fel!

Aztán mikor hús-vér valójukban megjelennek a Weöres Sándor Színház deszkáin, megilletődötten sóhajtunk, tapssal üdvözöljük őket. Megköszönjük mindazt, amit eddig kaptunk tőlük. Ám nincs mese. Bármekkorák eddigi érdemeik, a múltjuk – a belénk épült lényük – önmagában nem „vinné el” az estet.

Itt és most újra kell „fabrikálniuk” önmagukat, egymást, a közönséget. De már a legeslegelső szekundumban belénk hasít: jottányit sem változtak. Illetve, dehogyisnem. Még ragyogóbbak, sugárzóbbak, ha egyáltalán lehet fokozni: még szerethetőbbek. Amiként egy régi színi kritikus fogalmazott (anno Mezei Mária kapcsán), az rájuk szintúgy „ül”: csak ürügynek tekintik a szerep kana vászát (szövetét/szövegét), igaz alkotást hoznak létre önmagukból, emlékeikből, fájdalmaikból, örömeikből teremtve meg. Kis túlzással: felüthetnék akár a telefonkönyvet, duóban olvashatnák a neveket, a foglalkozásokat, a címeket, a számsorokat, akkor is magukra fókuszáltatnák a figyelmünket. Mindeközben nekünk tartanának tükröt. Merjünk szembenézni kisszerűségeinkkel, kishitűségeinkkel, félelmeinkkel. Ha meg-megkésve is, de vállaljuk önmagunkat, céljainkat, döntéseinket. Ne lacafacázzunk! 

Csaknem mellékes, hogy a Kalamazoo című amerikai komédiával vendégszerepelnek. Bár annak sem „piskóta” az üzenete: nem számít az életkor, az utolsó leheletünkig se adjuk fel!

Hernádi Judit és Kern András a darabban Fotó: Kultúra online

Jutalomjátékukkal ezúttal is ünnepet teremtettek. Építettek – továbblendítenek – bennünket.

Szenkovits Péter