Ekler Luca küldetése: két számban is indul a jövő évi paralimpián a szombathelyi atléta

Három éremmel tértél haza a Dubaiban megrendezett paraatlétika-világbajnokságról. Hogyan kerültél a parasportba?
 

-Az egész 10 éves koromban, 2009-ben kezdődött, amikor egyik pillanatról a másikra lett egy  teljes bal oldali bénulásom, emiatt lettem tulajdonképpen parasportoló. Szerencsére ebből, ha nem is maradéktalanul, felgyógyultam. Ha bárki jön velem szemben az utcán, vagy leül velem beszélgetni, sokszor egyáltalán nem tűnik fel neki semmi, sőt, még a barátaim, ismerőseim körében is van olyan, aki csak hosszú-hosszú idő után látta, hogy a bal oldalam nincs teljesen rendben. 
 

- Egy ilyen helyzetben az embernek nem feltétlenül az az első gondolata, hogy mikor mozoghat, sportolhat legközelebb. Mi segített neked ebben, hogy ilyen szinten felül tudtál kerekedni azon, ami történt?
 

- A családom egy pillanatig sem hagyta, hogy ez a dolog eluralkodjon rajtam. Az első perctől kezdve nem engedték sem ők, sem pedig a barátaim, hogy belesüppedjek ebbe az egészbe és azon gondolkozzak, hogy ez miért történt. Ennek is köszönhető, hogy én is végig hittem abban, hogy meg fogok gyógyulni és nem is vizionáltam mást, mint azt, hogy minden rendben lesz, és egy kis kihagyás után újra sportolhatok majd. Természetesen voltak rosszabb időszakok is, de olyankor aztán mindig jött valami és kirángatott belőle, ezek sosem tartottak sokáig. 
 

-    Amit a sors az egyik kezével elvesz, azt a másikkal valahol visszaadja…
 

-    Én hiszek abban, hogy minden okkal történik, és hogy ennek így kellett lennie. Úgy látszik, hogy valahol fent úgy döntöttek, hogy kapjak egy csomagot, amivel ugyan együtt kell élnem, viszont azt gondolom, hogy annál, mint amit elvettek tőlem, már most sokkal többet kaptam vissza, és én ezért nagyon hálás vagyok.

- Miért pont az atlétikára esett a választásod? 
 

-Több sportágat is kipróbáltam, többek között teniszeztem, fociztam, de édesapámnak köszönhetően ott ragadtam az atlétikapályán. Ő maga is atletizált, és amikor egyszer elvitt az edzésére, azt éreztem, hogy ez az én világom, ez az a sportág, amiben igazán megtalálom önmagam. 

- Az elmúlt évek eredményeit tekintve kiváló döntés volt, hiszen valósággal berobbantál a para atlétika élmezőnyébe távolugrásban és a két rövidebb futótávon, 100 és 200 méteren.
 

-Nagyon gyorsan történtek a dolgok. Miután lezajlottak a szükséges vizsgálatok, a kategóriába való besorolás (Luca a T38-as kategóriában versenyez, az atlétákat a sérültségük alapján sorolják be   – a szerk.), elindultam egy-két Világkupa-versenyen, és máris ott találtam magam Berlinben az Európa-bajnokságon, idén pedig elindulhattam életem első világbajnokságán Dubaiban, ami óriási élmény volt minden tekintetben. 
 

- Maradjunk is a novemberi világbajnokságnál. Távolugrásban aranyérmet szereztél, a két rövidebb futótávon pedig egyaránt ezüstéremmel tértél haza. Számítottál arra, hogy rögtön életed első vb-je ilyen sikeres lesz?
 

-Ami a távolugrást illeti, talán ez volt az a szám, ahol az eredményem alapján leginkább reménykedhettem a jó szereplésben. Az edzőmmel, Szalma Lászlóval, tudtuk azt, hogy ha meg tudom ugrani azt, amire képes vagyok, akkor abból egy egészen fényes érem is kijöhet, és szerencsére így is lett. Nagyon kemény verseny volt, főleg, úgy, hogy egy korábbi világcsúcstartó orosz lány éppen most tért vissza a mezőnybe. A második ugrásával meg is előzött 1 centiméterrel, de szerencsére utána képes voltam javítani, így vissza tudtam tőle venni az első helyet. A 100 és 200 méter közül a 100 volt az, ahol a ranglistahelyezésem alapján bizakodóbb lehettem. Második időm volt az indulók között, de pontosan tisztában voltam azzal, hogy rettentően sűrű a mezőny, és bármi megtörténhet. A 200 méter számomra egyértelműen ajándék volt, hab a tortán. Azt a futást már csak élvezni a szerettem volna és kiadni magamból mindent, de arról fogalmam sem volt, hogy ez mire lehet elég. Az, hogy mindkét távon ezüstérmet tudtam szerezni, az nagyban köszönhető annak, hogy sikerült megdönteni mindkétszer az egyéni csúcsomat. Ez is mutatja azt, hogy egy nagyon erős mezőny jött össze, és mindenkinek a legjobbját kellett nyújtania, ha a dobogóra szeretett volna állni. 

- Jövőre paralimpia Tokióban, ahova két számban is sikeresen kvalifikáltad magad. A következő év teljes mértékben erről fog szólni?
 

-Egyértelműen ez lesz számomra a legfontosabb verseny 2020-ban, de azért ezen kívül lesznek még meghatározó események a sportpályán és azon kívül is. A fedettpályás szezont nagy valószínűséggel kihagyom, Világkupa-versenyekkel fog kezdődni számomra a következő év, amik majd a nyári lengyelországi Eb-re való felkészülést szolgálják, ahol mindenképpen szeretnék jól szerepelni. Mivel jövőre diplomázom Sport-és rekreációszervező szakon a Testnevelési Egyetemen, ezért az iskola is sűrű lesz tavasszal, hiszen szakdolgozatot kell írnom és az államvizsga is vár rám majd júniusban. Ha ezek megvannak, onnantól már teljes gőzzel Tokióra fogunk összpontosítani.

- Nem olyan régen a Magyar Atlétikai Szövetség megválasztott az év paraatlétájának. Mit jelent számodra ez az elismerés? 
 

-    Nevezhetjük  küldetésnek. Számomra ez óriási megtiszteltetés, ami még nagyobb motivációt jelent és megerősít abban, hogy jó úton járok. Ez is arra ösztönöz, hogy minél tovább versenyezzek, és abban is biztos vagyok, hogy a versenyzői pályafutásom után sem fognak különválni az útjaink a paraatlétikával, edzőként, szakemberként ezen a területen képzelem ez a jövőmet.

- Ha éppen nem az iskolapadban ülsz és nem az atlétikapályán találunk meg, hogyan kapcsolódsz ki, mivel töltöd a szabadidődet?
 

-Ha tehetem, hétvégente hazautazom a családomhoz iskola után és velük vagyok, együtt csinálunk programokat, igyekszünk kihasználni azokat a napokat, amikor itthon vagyok és együtt tudunk lenni. Ezen kívül a párommal is nagyon sokat vagyunk együtt, rengeteget vagyunk a szabadban, kirándulunk, megpróbáljuk tartalmasan tölteni a szabadidőnket. Ha pedig egy kis magányra vágyom, általában előveszek egy könyvet, ez az, ami leginkább kikapcsol. 
 

- Ha leülnénk 5 év múlva beszélgetni, mit szeretnél, miről beszélgessünk?

- Egyrészt nagyon szeretném, hogy még, mint aktív versenyző tudjunk beszélgetni, a 2028-as Los Angeles-i paraolimpiáig mindenképpen tervezek, másrészt pedig szeretnék tevékeny részese lenni a magyar parasportnak. Azt, amit én eddig megtapasztaltam, átéltem, mindenképpen szeretném továbbadni a jövő generációjának és hozzájárulni ahhoz, megszeressék a sportot, az életük része legyen a mozgás, és ha úgy adódik, magasabb szinten űzzék a parasportot. 

Szöveg: Malomsoki Cintia
Fotó: Nagy Jácint