Csató Kata: A bábművészet sokkal több, mint illúzióteremtés

Többször rendeztél korábban a Mesebolt Bábszínházban, júliustól igazgatója leszel a társulatnak. Hogyan vezetett ide az utad?

Kovács Géza (a Mesebolt Bábszínház igazgatója, a szerk.) kért fel két éve: először zavarba jöttem, aztán elkezdtem szabadkozni, végül, Géza ragaszkodása meggyőzött, megpróbáltam. A következő etap az volt, mikor a gyerekeimet kérdeztem meg a dologról, hiszen ezt a felkérést csak úgy tudtam elvállalni, ha Szigetmonostorról Szombathelyre költözünk, ami nem is lesz olyan egyszerű, hiszen fél állatfarmmal érkezünk: velünk él egy vizsla, két cica és két tengerimalac. Amikor kiderült, hogy elnyertem a pozíciót, abban a pillanatban megéreztem a felelősség terhét is. 

Több szempontból is nagy változás előtt állsz.

Az előttem álló konkrét feladatokat a házunk kiadásától az albérletkeresésig látom, ahogy a bábszínházi igazgatói pozícióban is a megoldandó feladatok lebegnek jelenleg a szemem előtt, de még nem fogtam fel igazán, ami történt – még nem merek álmodni vele. Az eddigi tapasztalataim alapján, majd jön egy geller, egyik ötlet a másik után, és elkap a spirál. Az biztos, hogy nem szeretnék egy kőszínházi igazgatónéni lenni, aki jól kitanulja ezt a szakmát, és idővel rutinból csinálja. A változásnak egyébként kimondottan örülök, mert kivételes alkalom lesz az életemben, hogy egy munkahelyem lesz, ami azt jelenti, hogy egy helyre kell minden gondolatommal, tehetségemmel koncentrálnom.

A pályázatodban azt írod, hogy azt a hagyományt is szeretnéd tovább éltetni, „mely merészen mer a tabutémákhoz nyúlni, és azok feldolgozását a bábszínház szerves részének tekinti”. 

A tabutémák alatt nem csak magának az előadásoknak a témáját értem, hogy etikai, politikai, vallási tabukhoz nyúlunk hozzá: a megvalósítási formákat, az egész bábszínházi kultúrát kortárssá kellene tenni. Édesanyám iparművész, öcsém képzőművész: egy progresszívebb közegbe nőttem fel Szentendrén, és nagyon hiányzik, hogy egy ilyen színházi műfajnál, ahol ennyire hangsúlyos a vizualitás, ahol ennyire erősen beszélhetünk a szöveget gyakran felülíró kódokról, itthon jobbára még mindig csupán a deklarált bábszínházi eszközökkel találkozunk. Ha Magyarországon azt mondom, bábos vagyok, sokaknak még mindig a nyuszika meg a macika meg a paraván ugrik be, mert ebben szocializálódtunk. Meg szeretném mutatni, hogy a bábművészet sokkal több, mint illúzióteremtés.

Célként jelölted meg az iskolákkal való együttműködéts is.

Mikor Szombathelyen megrendeztem a Tamás könyve című, 16 éveseknek szóló, a holokauszt-témakört is érintő előadást, döbbenetes volt a tapasztalat: bár eljutunk pár iskolába, a diákok tanári kíséret nélkül vettek részt az előadásokon, és bár nagyon aktívan, kommunikatívan álltak hozzá az előadáshoz, nem volt utókövetése a dolognak – se az órákon, se sehol. Egy ilyen program csak közös vállalásként tud működni, ezért az erre nyitott pedagógusokat, iskolákat, közösségeket szeretnénk megszólítani, akik egy-egy előadás után kézben tartják, megbeszélik, feldolgozzák a diákokkal a látottakat, mert ez közös ügy. A mi feladatunk, hogy izgalmas és adekvát témákat vigyünk be az iskolákba, ami mozgathatja, megérintheti őket akár szakmaválasztásban, a párválasztásban, egy családi, párkapcsolati dilemma megoldásában – a különböző korosztályokat másképp megszólítva.  

Célod egy művészeti tanács létrehozása is.

Igen, bár új neve lesz, mert nem csak művészekből áll, amit nagyon fontosnak tartok, hiszen a színházcsinálásnak a praktikus oldala körülbelül 50%. Ez nem azt jelenti, hogy a műszaki szakember mondja majd meg, mi lesz a következő előadás, de úgy szeretnék színházat vezetni, hogy minden benne dolgozó meg legyen szólítva. A tanácsban nem kötelező részt venni, de mindenkit várok sok szeretettel a közös gondolkodásra – nem hiszek egy autoriter vezetési stílusban, pláne egy ilyen pici társulatnál.

Kisvárosban más bábszínházat működtetni?

Persze. Budapesten, egy kétmilliós városban csinálni egy gyerekszínházat, az teljesen más feladat, mint mikor van egy 70 ezres városban. Egyfelől alapból kevesebb nézőben
gondolkozhatunk és kevesebb előadásszámban. Másfelől, ha egészséges színházi struktúrában gondolkozunk, nem hétfős társulattal kellene dolgozni. Ez nagyon kevés. És nem lehet idehozni státuszra rendezőt, tervezőt, mert nem fér bele a költségvetésbe. Az lenne az igazi, ha a kötelező lukak betömögetése helyett akciószínházat csinálhatnánk, performanszokat, fesztiválokat: ez tényleg meg tudna mozgatni egy várost. És akkor itt van az MMIK épülete. Gézáék rengeteget fektettek abba, hogy a két színházterem profin működjön, de közben a folyosók, a mosdók, az egész épület lélektelen. Jelenleg kultúrpolitikailag és gazdaságilag is akkora a káosz, hogy kevés biztos pontra építhetünk, és hogy ne daráljanak be a nehézségek, ki fogunk tűzni 2-3 olyan célt, amit határidőre meg szeretnénk valósítani. 

A pályázatodban írod: „Egy színház akkor működik jól, ha az alkotók álmai, és a gyakorlat valósága között teremt sikeres kapcsolatot. Olyankor csoda születik.” Hiszel még a csodákban? 

Abszolút.

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint