Nem maradhatunk tétlenek: A Pásztor című film Szent Mártont is megidézi

A történet dióhéjban, Illés László szavaival: „Engem mindig az érdekelt, hogy az emberek, akiket egy adott helyzetbe belekényszerítenek, miként viselkednek. Van egy idős, egyedül élő ember, aki igazából túl van már mindenen. S aztán egy sima hétköznapi reggelen olyan eseménybe keveredik, amikor ő dönthet arról, hogy vagy nem csinál semmit és hazamegy, vagy részesévé válik valaminek: kockára teszi az életét azért, hogy megpróbáljon másokon segíteni. Egyrészt megpróbál megmenteni egy meggyalázott, zsidó lányt, másrészt meg ő már bujtat másokat is otthon, a pajtájában egy nagyapát az unokájával, amiről a néző csak később szerez tudomást. Neki az egész filmben van választása.” (168 Óra, 2020. augusztus 5. – szp)  

Illés László filmje eszembe juttatja dr. Konkoly István (1930-2017) szombathelyi püspök Szent Márton (Savaria, 316/317-Tours, 397; püspök) példaadó cselekedetéről szóló elbeszélését: „Márton, a fiatal katona, hideg télidőben találkozott egy a hidegtől didergő koldussal. Jó szívének sugallatára úgy érezte, hogy nem mehet el részvétlenül, segítségnyújtás nélkül egy szenvedő embertársa mellett. Egy szempillantás alatt döntő lépésre határozta el magát: kettévágta köpenyét, és felét ráterítette a fagyoskodó koldusra, majd köszönő szóra sem várva tovább lovagolt.” („Hirdessétek az evangéliumot…” – Szombathelyi Egyházmegyei Hatóság, 2005) 

Kelbert Krisztina történész-muzeológus ekképpen ír: „Lehetetlen emlékezni, megérteni, de mégis muszáj; lehetetlen írni róla, de mégis muszáj, mert a tettek erkölcsi választ követelnek a társadalom részéről. 1944 júliusának első napjaiban több mint 3100 szombathelyi zsidó polgárt zsúfoltak marhavagonokba, és indítottak útnak Auschwitz irányába. 1945 nyarán alig több mint 300-an tértek vissza a haláltáborokból. A szombathelyi zsidóságnak mindössze tizede élte túl a holokauszt embertelen szörnyűségeit. Számokba zárt sorsok, amelyek megértés nélkül, ködképek gyanánt lebegnek az emberi tudat láthatárán, és gyorsan, időtlenül a felejtés horizontjába süllyednek.” (Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből – Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely, 2014) 

Illés László – Dozmaton és az Őrségben forgatott – filmje arra inspirál bennünket, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Mit teszünk mi magunk itt és most: az üldözöttekért, a kirekesztettekért, a másságuk miatt megbélyegzettekért, a nehéz sorsúakért, a kisemmizettekért? Az egyetemes emberi jogokért – a szabadságért, az egyenlőségért, a testvériségért – küzdőkért, a sokszínűségért, az igazságért kiáltókért és kiállókért?  Miképpen viselkedem én magam? Toleráns, elfogadó, szolidáris vagyok-e? Vagy betonagyú, akinek nincsen (már) önálló gondolata? Bábfiguraként vagyok manipulálható, rángatható, fölhasználható? 

„Nincs vesztenivalóm”, vallja a főhős, akit Székely B. Miklós él meg a filmvásznon. Elérkezett az a pont, amikor tétlenkedésnek nincs helye. Hogy végül egy drámai-döbbenetes pillanatban mégis leblokkol, annak az lehet az oka, hogy föl sem fogja: a sátáni kegyetlenkedés a végletekig fokozható. Te jó ég! 

Idézzük ismét Konkoly István püspököt: „Szent Márton egyszer hírét vette, hogy a császár ártatlanul halálra ítélt valakit. Azonnal közbenjárt az illető érdekében. S amikor ez nem használt, leült a császári palota küszöbére azzal az elhatározással, hogy étlen-szomjan ott marad mindaddig, amíg a fogoly szabadságát vissza nem nyeri.” 

A Pásztor kapcsán Huszárik Zoltán filmrendező (1931-1981) jelmondata is belém villan: „Hiszem, hogy a dolgok – és maga az ember – megváltoztathatók”.  Illés László és csapata ugyanezt sugallja az immár a hazai mozikban is látható remekművel.

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint