Ukrán táncosok, fölszakadó sóhajok

A taps, valamint az ováció ezúttal óhatatlanul nem csupán az élményt, az örömet, az elégedettséget fejezte ki, hanem a szolidaritásunkat is. A szavak meglehetősen nehezen tükrözhetik vissza azt, amit éreztünk. Szépség és profizmus, tökéletesen összecsiszolt mozgás és hibátlan ritmus(érzék), szemet gyönyörködtető díszlet, jelmez s varázslatos csudakellékek „életre keltése”; minden s mindenki a helyén volt. Miközben „csak” azt nem tudtuk – máig nem tudjuk – fölfogni, ami immár bő esztendeje zajlik: kifordult sarkaiból a világ. Friss kenyér látványa-öröme, ifjú pár pompás ünneplője, patyolatfehér zsebkendők, pattogó pásztorbotok, koppanó csizmák, színes fonalak, emberpárok „szőtteseiből font”, kimerevített pillanatképek; mind-mind azt is hirdették, hogy egy nép élni, létezni, levegőhöz jutni szeretne. Elképesztő elszántsággal, energiabedobással, lehetetlent nem ismerve. Pedig nem történt semmi direktben, ami közvetlenül utalt volna az ukrán függetlenségi háborúra, és mégis majd’ minden táncszámból kiérződött. A tengerészcsapat mozgása-masírozása önmagában művészi teljesítménnyé emelkedett/nemesedett, de kinek ne jutott volna eszébe a Krím-félsziget? A zsonglőrügyességgel bemutatott lándzsás-akrobatikus mozgászuhatag a hajdani harcterek kínját-keservét idézte meg, miközben belénk villanhattak a mai kegyetlen vérontás rémképei. Nemcsak a közönség tapsolt, de a Virsky-csapat is. Föl-fölszakadt sóhaj. Összeforrt közös óhaj.

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint