Dr. Varjú Gábor: szeressük az apró csodákat!

–    Mennyire tekinted a balesetet hibának vagy sorskérdésnek?

–    Véletlen volt, figyelmetlenség, nem óriási baklövés, hanem egy hiba. Úgy gondolom, sok-sok véletlen történik az ember életében, és van, aminek ilyen fatális kimenetele van, hiszen utána két hétig élet-halál között lebegtem, és maradandó, komoly mozgáskorlátozottság lett a következménye. De nem érzem végletes tragédiának, nem úgy élem meg. Volt pár nap, míg azon gondolkodtam, miért történt ez, de ezen hosszú távon kár rágódni. A jelennel kell foglalkozni, azzal, ami van, és ebből a helyzetből kell a legjobbat kihozni. Több betegtársamon is láttam, hogy azon emésztette magát, hogy miért kellett annak a dolognak megtörténnie, így történnie, de ez nem vezet semmire.

–    Hogy vagy most?

–    Egyre jobban. Az elején az intenzív osztályon az életemért küzdöttek, és aztán a legelemibb, legapróbbnak tűnő dolgokat is meg kellett tanulnom. Lélegezni, nyelni újra megtanulni tíz napig tartott – utána jött csak a beszéd. Az elején sokféle szövődmény jelentkezett, a gerinctörés mellett súlyos mellkasi sérülések voltak, tüdőgyulladás is jelentkezett, mellkasi folyadék jelent meg. Azért, hogy életben tartsanak, nagyon komoly intenzív ellátást kaptam, a vezérfonal az életben maradás volt. Eleinte nem voltak hosszú távú terveim. Csak a hátamon tudtam feküdni, megfordulni se tudtam. Hetekig tartott, mire megtanultam felülni. Aztán a székbe csak segítséggel tudtam átülni hónapokig, végül önállóan is sikerült. Az osztályon talán a szerencsésebbek közé tartoztam, mert volt, akinek nyaki szakaszon volt a sérülése, és a kezei is lebénultak. Az Országos Rehabilitációs Intézetben voltam, a gerincosztályon, kilenc hónapig. Az itt lábadozók gyógytornászok irányításával készülnek fel a kinti életre. Néha meglepő jeleneteket tapasztalatam: akinek súlyosabb sérülése volt, ő vigasztalta a sokkal enyhébben sérült beteget, ha az elégedetlen volt a javulás ütemével. Ott, ha valamit meg tudsz csinálni egyszer, azt utána már mindig meg kell. Ha fel tudtam húzni a nadrágomat, azt onnantól kezdve nekem kell. Először felöltözni háromnegyed órába telt, de onnantól azt már én csináltam! Megtanultam azt, hogy a legkisebb dolgoknak is örülni kell, hogy annak is, ha kezet tudok mosni, az már nagyon jó, fogat mosni óriási élmény. Ehhez képest most már önállóan ki tudok szállni az ágyból, közlekedni a kerekesszékkel. Már bejárok a munkahelyemre, egyelőre csökkentett időben, de műtéteket is végzek, kezelek betegeket, vizsgálatokat végzek, ez óriási élmény.

–    Azt tartják rólad, hogy önmagadat akarod legyőzni minden helyzetben. 

–    Teljesen hasonló a helyzet, mint a sportban. Ahogy kerekesszékbe tudtam szállni, már ugyanilyen céljaim voltak, az osztály folyosóján először csak öt kört tudtam megtenni 24 perc alatt, pár hónap múlva 8 percre sikerült redukálni. Kint is elkezdtem ezt, és ugyanazt az élményt adja, mint amikor a kerékpárt hajtottam és próbáltam jobb és jobb időket elérni. Ugyanúgy önmagam legyőzéséről volt szó. Egy ilyen súlyos sérülés után a legfontosabb faktor, hogy mennyire lesz elégedett az ember az életével, mennyire érzi teljes értékűnek.  Ha a párja támogatja, akkor nagy valószínűséggel teljes életet élhet, ha ő mellette van. Az intézetben nagyon sok olyat láttam, hogy felbomlottak kapcsolatok, és a munkájuk végzésére alkalmatlanná váltak, a munkahelyük nem támogatta őket, súlyos szociális problémák fakadtak ebből. Engem ezek szerencsére elkerültek. Egy ilyen helyzet megvilágítja, hogy mennyire fontos a család. Korábban is próbáltam egyensúlyozni a sport, a család és a munka háromszögében, hogy mindegyik területen eleget nyújtsak, de egy ilyen után látja az ember, hogy melyik az igazán fontos. Ebből a szempontból is nagy szerencsém volt. Mindenki kitartott mellettem: a családom, a munkatársaim, az állatorvos társadalom, a kutyatartók – sétát is szerveztek az én támogatásomra. Veszprémben futást is rendeztek a gyógyulásomért. Rengeteg segítséget, bátorítást, videók tömegét, állatorvosi díjat kaptam – különösen az elején ez mind óriási segítség volt.  Nekem ez az üzenetem: mindenki örüljön annak, amije van, és a legapróbb dolgok is nagyon fontosak. Óriási dolog, ha meg tudunk borotválkozni, ha leülünk, ha megesszük a reggelinket, nem fél óráig tart, míg felhúzzuk a cipőt, hanem fél perc alatt megvan – nem olyan magától értetődő ez! Örüljünk, ha dolgozhatunk, ha vannak kollégáink, akik ebben segítenek, ez mind hatalmas adomány. Sokaknak elérhetetlen álom, hogy állni vagy járni tudjanak. Vagyis úgy éljünk, hogy minden apróságnak csak örüljünk, értékeljük úgy, hogy ez csoda, és szeressük!   

 

–    A világnézeted változott meg legjobban. 

–    Igen. Az, hogy mi igazán fontos és mi kevésbé, és hogy értékeljük az apróságokat is, amiket teljesen természetesnek veszünk, azok nem azok! Ott, a gerincosztályon, aki már állni tudott, az egy óriási teljesítmény volt, aki meg mondjuk korlátok között, járókeretben, nagyon lassan járni tudott vagy mozgatni a lábait, hát az már egy óriási eredmény volt, szinte sztárnak számított! Örüljünk mindennek! Ha egy nap fel tudunk kelni, és észre se vesszük, hogy milyen gyorsan felöltözünk, ez se természetes, de az se, hogy lélegezni tudunk. Nekem az napokba telt, amikor a lélegeztető gépet már lekapcsolták, és már nem segített, akkor izomlázam volt eleinte a bordaközi izmaiban ettől a légzőmozgástól, amit pedig teljesen természetesnek veszünk, pedig nem az. 

–    Milyen jövőbeli terveid vannak?

–    Még mindig vannak olyan szövődmények a baleset után, amit le kell küzdeni, most két hónapja megműtöttek egy felfekvéssel, ennek a rehabilitációja zajlik július végéig, addig csak korlátozott időben ülhetek, a többi időt fekve kell tölteni. Az utókezelés kényes dolog, és sok odafigyelést igényel. A másik szövődmény, hogy a jobb csípőmben egy csontosodás indult el, ez egy szövődménye a központi idegrendszeri sérülésnek, és ez most már olyan szintű. hogy akadályoz a mindennapi mozgásban: rendesen, egyenesen se tudok ülni a székben, a jobb lábamat nem tudom 90 fokban behajlítani, emiatt még egy műtét lesz majd, várhatóan decemberben. Ezt a kettőt kell leküzdeni, és utána már előreláthatólag vége lesz a rehabilitációnak. Ez a rövid távú terv. A munkában – amennyire lehet – szeretnék visszatérni, nyilván nem olyan intenzitással, mint korábban, de újra dolgozni. Ez már részben meg is valósult, igaz, még csak másfél órában, de ezt szeretném kiterjeszteni. A fiatal kollégák nagyon sok mindent átvettek, amiket én csináltam korábban. Elég sok olyan műtétet csinálok, amit nagyon kevés állatorvos, sőt a régióban nem is csinál senki, ezeket is mind szeretném megtanítani a munkatársaimnak, és átadni. A sportban is vannak terveim. Egy jóbarátom lett a Triatlon Szövetségénél a parasport szakágnak a felelőse, és felvettem a kapcsolatot vele, és akár triatlonozni is szeretnék újra. Úszni is szeretnék újra, ami akár kis bójával a lábamon lehetséges, vagy akár anélkül. Rehabilitációtól függ. A kerékpározást hand bike-kal csinálják, fekvő helyzetben, páros kézzel hajtják. Futás helyett pedig vannak verseny kerekesszékek, ezeknek nem két kicsi kereke van elöl, hanem egy nagyobb, és egészen komoly tempókat érnek el vele a versenyzők. Én, amíg sportoltam, az utolsó egy-két évben azon mesterkedtem, hogy három óra alá a maratoni időmet levigyem, ez nem sikerült, de talán most kerekesszékkel ez is sikerülhet.
 

–    Mi tartja benned a lelket?

–    Én ilyen állapotban vagyok, ezzel kell élnem, annak nem sok értelme lenne, hogy én most emiatt verjem a fejemet a falba. Én nagyon ésszel próbálom megoldani a feladataimat. Az intenzív osztályon azt mondták, hogy túl racionális módon közelítem meg a dolgaimat, és idegesnek kellene lennem, meg tombolni, de én ilyet nem tapasztaltam magamon, és nem is érzem igényét ennek.