Úgy vágyunk rád, szabadság! Kern András és Hernádi Judit az Agorában

Kern András Lövölde tér című zenés estjén időutazást is tehetett a publikum a Sportházban. Részint szembesülhettünk korábbi énünk ilyen-olyan formáival, részint kavaroghatott bennünk egyik s másik időszak, amikor bóklásztunk, botladoztunk, továbblendültünk (ha egyáltalán). 

Kern Andrásról köztudott, hogy tizennégy évesen ismerte meg a széles nyilvánosság (Ki mit tud? – 1962). Három évre rá az ország akkori egyik legjobb teátrumában, a Vígszínházban a kor legkiválóbb színészeivel – Darvas Ivánnal, Latinovits Zoltánnal, Benkő Gyulával, Várkonyi Zoltánnal és másokkal – játszhatott Arthur Miller darabjában, a Közjáték Vichyben, Horvai István rendezésében. A második világháborúban a németek által megszállt városban játszódik a darab, amikor is a nácik elfognak az utcán kilenc férfit és egy fiút, akit a diák Kern alakított. Az előadás máig hatóan sugározza, hogy mindenkor embernek kell maradni. S nem elég szavakkal ostorozni az igazságtalanságot, az elnyomást, a kirekesztést, a szörnyűségeket, hanem cselekednünk is kell.

Kern András 1970 óta nem „csak” a Vígszínházban teszi a dolgát, ahol százharmincnál több premierje volt (eddig). Filmszínészként is maradandót hozott létre; százat is meghaladja azoknak az alkotásoknak a száma, amelyekben tükröt tart(ott) elénk. Hét nagylemeze úgyszintén nekünk, rólunk, értünk szól. Helyzetképet ad, töprengtet, fölráz, tettre sarkall. Szuggesztíven, senki máséval össze nem téveszthető orgánumával, fanyarságával, iróniájával.

„Lövölde tér”, ahol mindig fázunk, legyünk bármelyik évszakban. Persze e honban „Nincsen baj, / Nincs semmi baj.”. Ugyan már! „Kérdés, meddig hagyják, hogy nincsen baj”. ’67-68? De lehetne 2023-at is énekelni/üvölteni: „Mert azt hitted, mint annyi jó bohóc, / Hogy a lényeghez is hozzászólsz.” Másképpen: „Esik piszkosul az eső / Fú, de esik, piszkosul esik / Esik az eső, úgy éljek, nincs jó idő”. Mi, nézők ne tudnánk? A Pincér-rockban: „Mindenütt rossz, de máshol se jó”. 

Hernádi Judit volt az est vendégművésznője. S amiként Kern András méltó örököse a XX. század legnagyobb honi színművészeinek, úgy Hernádi Judit átvette Dajka Margittól, Ruttkai Évától, Törőcsik Maritól azt a bizonyos stafétabotot. Illő kézbe került.  „Sohase mondd”. Új hangszerelésben még érvényesebben énekelte, búgta, ültette belénk vigasztalón, inspirálón, biztatón: „Mindig van új s még újabb, hát várd a csodát, / de sohase mondd, hogy nincs tovább.” 

Kern András megidézte Leonard Cohent: „Mint egy madár fönn a dróton”.  (Hernádi Judittal is megtalálható a világhálón.) A publikum vastapssal jelezte azonosulását. Egyre többünk fülében szól: „Mint egy madár fönn a dróton / részeg kórus az utcasarkon / Én is úgy vágytam rád – szabadság”.  

Szenkovits Péter