Tóth Jánosné: család, tisztelet, 90 esztendő

Tóth Jánosné (Márton Rozália) 1932. április 22-én Bobán született, tíz testvére volt. A család tizenkét és fél hold földön gazdálkodott. Ennyi éhes száj esetében ekkora birtok ugyan nem számított soknak, de az ünnepelt hozzátette, hogy olyan soha nem volt, hogy koplalniuk kellett volna, és mindegyik lányukat tisztességesen kistafírozták a szülők.

A Márton család igencsak különlegesnek számíthatott, a bobai származású édesapa ugyanis nemcsak földet, hanem könyveket is hozott a házasságába. A falusi háztartásokban ekkor még nem voltak könyvek, legfeljebb a Biblia és a kalendárium. Az ország lakosságának még közel egytizede analfabétának számított, a parasztemberek között ez az arány még magasabb volt, és földből élőknek a mindennapi teendők elvégzése mellett sem lehetőségük, sem igényük nem alakult ki az olvasásra.

Márton Kálmán azonban szeretett olvasni, lánya azt mesélte róla, hogy „A papa volt az íródeák a faluban. A jegyző és később a téeszelnök is a papához küldte az embereket. Mindig a papa oldotta meg a problémákat.” Az 1920 és 1940 között született gyermekeket igyekezett értelmiségi pályára állítani, ami sem a Horthy-, sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerben nem volt egyszerű feladat. Az édesapja mindegyik gyerekétől megkövetelte, hogy tanórák után menjenek haza tanulni, nem hagyta őket elkallódni.

A testvérek közül a többség képezte is magát: volt, akiből jegyző, másból mezőgazdasági mérnök lett, és többen könyvelőként helyezkedtek el. Rozália egyik testvére pedig repülőezredesként szolgált Kecskeméten. 

Csak Rozália választotta az egészségügyi pályát, egyik barátnőjével egy újsághirdetésen felbuzdulva utazott Szombathelyre, és felvételizett a megyeszékhelyen működő ápolónő képző szakközépiskolába. A jelentkezéskor – saját bevallása szerint – még nem tudta, hogy milyen kihívásokkal jár majd a munkája, de később beleszeretett a szakmába.

Legelőször a Markusovszky Kórház gyermekosztályán kezdte meg a szolgálatát: „Nagyon szerettem a gyerekekről gondoskodni, és ők is imádtak engem. Ahogy kiléptem a kórterem ajtaján, egyből utánam kiabáltak. Mindig meg tudtam őket nyugtatni, megígértem nekik, hogy visszajönnek értük a szüleik.” 

Alig kezdett el Rozália a kórházban dolgozni, amikor egy vonatút során találkozott a későbbi férjével. Tóth János éppen a kötelező katonai szolgálatát töltötte, ezért egyenruhát viselt a Marcaliba tartó vonaton. És mivel Rozália nem tartotta illendőnek, hogy a vasúti kocsiban egy katonával ismerkedjen, ezért, amennyire csak tudta, ignorálta a férfi udvarlását. Jánosnak azonban annyira megtetszett Rozália, hogy az elutasítás ellenére egy pár héttel később teljesen váratlanul a munkahelyén kereste fel őt.

Rozália ekkor belement abba, hogy sétáljanak egyet. A sétákból randevúk, eljegyzés, és hatvanöt évig, Tóth János haláláig tartó házasság lett. Első gyermekük 1957-ben, második 1963-ban született. A falusi fiatalok – a megyeszékhelyen megkésett beruházások miatt – nagyon nehezen jutottak lakáshoz. A friss házasok éppen ezért eljegyzésük után még egy fél évig külön éltek, majd jó pár évig albérletben laktak, mielőtt meg tudták venni azt az öröklakást, amiben a mai napig Tóth Jánosné él. 

Tóth János munkája nyugdíjazásáig ugyanaz volt, az Asztalos Ipari Szövetkezet elnökeként dolgozott. Rozália többször volt kénytelen váltani: gyerekápolói állását penicillinallergiája miatt abba kellett hagynia, ezért előbb röntgenasszisztensként helyezkedett el, majd a Kobalt terápiás osztályon dolgozott.

Ahogy ez a korszakban igencsak jellemző volt, első generációs városlakóként ők is visszavágytak a természetbe. Így amellett, hogy mindkét szülőhöz, Bobára és Tanakajdra is kijártak a háztáji földre segíteni, kettő kistelket is vásároltak: az egyiket a kőszegi Szabó-hegyen, a másikat a Parkerdő közelében. Ezeken a család számára termelték meg szükséges zöldséget és gyümölcsöt.

A mezőgazdasági teendők mellett művelődni is volt idejük és igényük. A könyvsorozatok náluk nem csak a nappali bútor kötelező díszítőelemeként szolgáltak, hanem el is olvasták őket. Nagy szó volt ez abban az időszakban, amikor a többség az olvasást haszontalan időtöltésként definiálta. A Tóth házaspár azonban élt a korszak adta lehetőségekkel: táncklubba jártak, gyakran nyaraltak a szakszervezeti üdülőkben, és külföldi kirándulásokon is részt vettek.

Amikor tartalmas és hosszú házasságuk titkáról kérdezem az ünnepeltet, akkor csak annyit válaszolt, hogy „a papa nagyon drága ember volt.” Elmondta, hogy férje sohasem járt kocsmázni vagy egyedül szórakozni, „ha mentünk, akkor együtt, az egész családdal. A családunk volt a mindenünk, rendkívül tiszteltük egymást.”

dr. Kisőrsi Zsófia
Fotó: Bonyhádi Zoltán/szombathely.hu