Szolgálni az emberiség felemelkedését 

„Az üresség végtelensége vesz majd körül, ha minden idők minden halottja feltámadna, azok sem töltenék be, olyan leszel benne, mint parányi kavics a beláthatatlan pusztaságban… Igen, egy napon megtudod, mi az..., hogy neked nem lesz senkid, mivel nem könyörültél meg senkin, és senki sem lesz, aki megkönyörülhetne rajtad.” (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása; a WSSZ változatot Ambrus Mária és Ungár Júlia magyarította.) 

A játszma végéből idézett látomás „szép kilátásokkal” kecsegteti azokat, akiknek e bolygónkon való utazásuk nem jelent egyebet, mint csak az egójuk érvényesítését, mások semmibe vételét, megbélyegzését, igába hajtását, eltaposását. 

Egy „házi” diktátor/idióta, lakásnyi színtéren ugyanolyan pökhendi, zsarnok, kegyetlen, mint országnyi, világbirodalmi (ambíciókat dédelgető) méretekben. Ebből is ízelítőt kapunk most teátrumban éppúgy, mint – legfőképpen – ez időtáji, XXI. századi életdeszkáinkon. Acsarkodásból, hazudozásból, szemérmetlen gaztettekből. Kollaborálásból. A szabadságjogok eltiprásából. Mások másságuk miatti üldözéséből, ellehetetlenítéséből. A szolidaritás, a tolerancia, a nyitottság, a befogadás teljes hiányából. Az ember(i)ség ellen elkövetett bűntény-sorozatból. 

Samuel Beckett 1956-ban írta A játszma végét, amit Végjáték címmel is műsorra tűznek, immár 1957 óta. (Ha belegondolunk: mifelénk akkortájt éppen az 56-os forradalom utáni megtorlások zajlottak, amiként a mindenkori – sikertelen – szabadságharcok leverése után az már lenni szokott. Nem bődületes?)   Immár szélesebb körben is jegyezték Samuel Beckett (1906, Dublin – 1989, Párizs; ír költő, próza- és drámaíró) nevét, aki fél évtizeddel korábban, 1952-ben írta az abszurd dráma alapműveként számon tartott Godot-ra várva című remekét. 

Munkásságát 1969-ben ismerték el irodalmi Nobel-díjjal. „Új formákat honosított meg, és az ember nyomorúságán keresztül annak felemelkedését kívánja szolgálni”, indokoltak az ítészek. Beckett nem vizet prédikált, miközben bort vedelt, hanem nehézsorsú művészeket és más rászorulókat is támogatott a világ talán legrangosabb elismerésével járó pénzből. 
A játszma vége a Weöres Sándor Színházban igencsak nehéz falat. E sorok írójának biztosan. Nem (volt) könnyű ráhangolódni arra a hullámhosszra, ami élet s halál mezsgyéjén – a végítélet előtt – a leépülés folyamatát ábrázolja. Kényelmetlen a szembesülés. De még ennél is kínosabb, hogy majdhogynem kikerülhetetlen helyzetbe sodródik maga a néző: e totális szétesésben, bomlásban, elembertelenedésben mi az én szerepem, a saját felelősségem? Mi mindent kellett volna, kellene másképp tennem? Életlecke a javából. 

Nagy-Bakonyi Boglárka (Hamm) és Major Erik (Clov) párosa kapcsolatrendszereink legbelsőbb, legsötétebb zugaiba is beenged. Te jó ég! De aztán mi minden indulhat el bennünk; ha hagyjuk, ha merjük. Mindkét fiatal művész briliáns. Szikéik milliméternyi pontossággal metszenek. Kíméletlenek – miértünk. Szavaink el-elakadnak, az általuk kiváltott csendjeink gyógyíthatnak. Németh Judit (Nell), Szerémi Zoltán (Nagg), a WSSZ két oszlopos tagja olyan viszonysávjainkra is rávilágít, ami szintén megerősít bennünket abban: lét-leltárunk elodázhatatlan. Ne halogassuk, és ne hallgassunk tovább. Merjünk bátrak lenni! Ez a mai valószerűtlen, ördögi játszma a gazemberek száműzésével kell, hogy végződjön. Ami egyben a szépnek, a jónak, a nemesnek, a derűnek, a közös fölemelkedésnek, az együttes boldogulásnak, a boldogság korának lehet(ne) a kezdete!     

„Remélem, hogy eljön a nap, amikor csakugyan szükségét érzed, hogy meghallgassalak, s szükségét annak, hogy a hangom halljad – egy hangot… Igen, remélem, megérem, hogy majd úgy szólítasz, mint amikor még egészen kicsi voltál, s félelem fogott el éjszaka, és én voltam az egyedüli reménységed.” (A játszma vége)

Samuel Beckett 

Szenkovits Péter

Fotó: Weöres Sándor Színház