Szkíták: tények és legendák

A Savaria Múzeumban Szkíták nyomai a Nyugat-Dunántúlon címmel tartott előadáson elhangzott: a szkíták nyomai Közép-Ázsiába, közelebbről a Dél-Szibériai minuszinszki-medencébe vezetnek. Az attól délkeletre eső – Mongóliával határos – Tuvai Köztársaságban lévő, Arzhan település közelében a 20. század 70-es éveitől a 2000-es évek elejéig folytatott ásatások bizonyították be azt, hogy a Kr. e. 9. század elején kialakult lovas-nomád életmód és azt uraló harcos-elit – melynek, irgalmat nem ismerő, rabló-zsákmányoló csapatai, másfél évszázad alatt, egészen a Kárpát-medencéig jutottak – minden kulturális eleme itt jelenik meg egy adott területen, egy „csomagban”.

Mindezt a tárgyi sokféleséget, a szinte mindenhol fellelhető „állatstílus”, a tárgyak díszítésében következetesen alkalmazott állatábrázolás „fogja egybe”. A szarvasok, lovak, kecskék, vaddisznók és az őket – gyakran – megtámadó, vagy csak egyedileg ábrázolt ragadozók, mint a hópárduc, a tigris, a ragadozómadarak, a griffek és egyéb mitikus keveréklények híven tükrözik annak a kultúrkörnek, és az azt képviselő embereknek a természeti környezetét és a körülmények szülte gondolkodásmódját. A jelképek (a szélsőséges természeti környezetben a túlélésért folytatott küzdelmek, és az erősebb dominanciájának létjogosultságát) sugallják minden momentumukban azoknak az embereknek a gondolkodásmódját, akiknek legjobbjai, legkegyetlenebbjei, legerősebbjei, leghatalmasabbjai, az első évezred folyamán hatalmuk alá hajtották az Eurázsiai sztyeppevidék lakóit. Ennek a kultúrkörnek a képviselőivel találkoztak a görögök, az elsők között a 8-7. század fordulóján a Fekete-tenger északi partvidékén és a maguk nyelvén Skytoi-nak, szkítáknak nevezték őket.

A fentebb felvázolt jellegzetességek nem jelentik azt, hogy a keletről  újonnan érkező népelemek egységes államalakulatot hoztak létre az Altajtól a Kárpát-medencéig nyúló kb. 5000 kilométer hosszú és helyenként 100-300 kilométeres területsávon. Ha ilyen elő is fordult, tiszavirág életű  volt. Ezért helytelen – egységes – szkíta birodalomról beszélni.  A letelepült népek irányából nézve, a könnyűlovas, nomád harcmodort folytató népek saját önelnevezésüktől, etnikai, politikai hovatartozásuktól függetlenül – mind „szkíták” voltak, az első ilyen nép nevéről, akiket a „művelt nyugat” először megismert. Ez a „toposz” aztán „beleégett” a „magaskultúrák nevezéktanába” egészen addig, amíg még egy ennél is „erősebb brand” – a mongol – felül nem írta azt. De addig is eltelt vagy 1500 év. És addig minden nép aki, onnan a keleti pusztákról érkezett az öreg Európába – és egy idő után bele is szelídült ebbe a miliőbe - így vagy úgy szkítának bizonyult a „nyugat” szemében.

Ennek az antikvitástól kelteződő, sematizmusnak az eredménye lett az is , hogy a magyar államalapítás után, a nyugati útra lépő magyar elit is valami keleti kötődéssel próbálta megfogalmazni önálló identitását a már itt gyökeret vert népekkel szemben. A magukat – írástudók lévén - műveltnek tartó egyházi személyek így nyúltak az antik szerzőkhöz, és igyekeztek identitást építeni a(z) – amúgy írástudatlan – hatalmon lévő vitézlő rend számára. Annak ellenére, hogy a gestaírók többsége egyházi személy volt, minden különösebb aggály nélkül dolgozta bele történeteikbe az akkor még élő és lassan babonává silányuló pogány magyar hitvilág egyes elemeit is. A valóság így tűnt át a legenda világába.
 

Ami viszont tény, hogy Vas megye földjéből a mai napig kerülnek elő olyan tárgyak, melyek arról tanúskodnak, hogy a valaha Ázsia szívének sztyeppéiről elindult rettenthetetlen harcosok – vagy inkább az ő életmódjukat folytató leszármazottaik – eljutottak ide a Dunántúl nyugati peremére is. És A Ság-hegy,  vagy a velemi  Szent Vid-hegy régészeti emlékei is arra utalnak, hogy, bizony meg is ostromolták az itteni erősségeket. Az sem elképzelhetetlen, hogy rövidebb hosszabb ideig el is foglalhatták a térség stratégiai pontjait. Az viszont kétségtelen, hogy itt voltak a térségben és békés, (kereskedelem, házasság) vagy békétlen (hódítás, rablóportyák) kapcsolatokat tartottak fenn a az itt lakókkal. Erről árulkodnak a a lószerszámok, nyílhegyek, a fegyverek, a hajkarikák, pecsételők, melyeket a Savaria Múzeum állandó kiállításában láthatunk, zárta mondanivalóját Varga Cserga Péter.

Krilov István
Fotó: Nagy Jácint
Varga Cserga Péter egy pecsétmásolattal