„Sosem tudom, mikor sikerül balesetet elkerülni a tanácsom alapján”

Tánczos Mihály, a 112Press alapítója, tudósítója kapta idén március 15-én a Szombathelyért Sajtódíjat. A nyugat.hu egyik alapítója, napi rendszerességgel, szakszerűen és pontosan tudósít a megyében történt balesetekről, rendőrségi és katasztrófavédelmi beavatkozásokról, rendkívüli eseményekről, természeti károkról. 2014-ben indította el saját internetes portálját, melyen szintén a rendvédelmi szervek munkájának bemutatásával foglalkozik, többnyire helyszíni tudósításokkal, élő bejelentkezésekkel. Tudósításait, exkluzív riportjait rendszeresen szemlézi az országos sajtó, beszámolóinak köszönhetően a közlekedők azonnali és hiteles információt kapnak az aktuális történésekről, de az esetek érintettjeinek is ad olyan tanácsokat a helyszínen, ami komoly segítség lehet a számukra.

De mégis hogyan lesz valaki baleseti tudósító? Milyen az, amikor kivételesen ő kerül a kamerák elé? Mik voltak a legdurvább és legkellemesebb élményei? Mekkora segítség, ha van mellette egy támogató, megértő társ? Mennyire tud kikapcsolódni? Ezekről és még sok minden másról beszélgettünk vele.

– Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy te kapod idén a sajtódíjat? Milyen érzések kavarogtak benned?

– Éppen kocsiban voltam, amikor felhívtak. Nagyon meglepődtem, egyáltalán nem számítottam rá, nem is szoktam gondolkodni ilyesmiken, mert az a fajta munka, amit én csinálok, általában nem szokott az elismertek között lenni. Örültem neki, meglepődtem, aztán egy kicsit szorongtam is miatta, mert nem szeretek átkerülni a kamera másik oldalára, nem szeretem, amikor én vagyok a középpontban, hanem szeretem inkább a kamera mögött tartani magamat.

– Ki volt az első, akinek elmondtad?

– A feleségemnek, aki épp belecsöppent ebbe az egészbe, mert akkor ült be a kocsiba, amikor befejeztük a beszélgetést, és nagyon jó füle van, fél szavakból, fél mondatokból is rájön, ha van valami turpisság, úgyhogy nem tudtam titokban tartani, elmondtam neki. Nagyon örült, nagyon büszke volt rám.

– Milyen érzés volt kiállni a kollégák elé és beszédedet mondani?

– Szörnyű! Nagyon-nagyon szörnyű érzés volt. Elgondoltam korábban, hogy mit fogok mondani, és amikor kiszólítottak, akkor gyakorlatilag törlődött az agyamból minden, úgyhogy nem is szeretném viszontlátni, hogy mit mondtam a kollégák előtt, mert egy nagy katyvasz lehetett. De ha ettől a részétől eltekintünk, akkor jó. Ami nagyon jól esett, hogy olyan kollégák is odajöttek és gratuláltak, kezet fogtak velem, akikre már fiatalon is felnéztem.

Egyébként nagyon sokan gratuláltak a díjátadó után, számomra ismeretlen emberek is odajöttek hozzám, és azt kell mondanom, hogy persze, tök jó érzés, de engem egy kicsit nyomaszt, úgyhogy mindig gyorsan elmenekültem.

– Hogyan lettél újságíró?

– Igazából nem tudom. Mindig egy kicsit másként néztem a világra, mint a körülöttem lévő emberek, és ez valahogy kibukott már a gimnáziumban. Az első cikket, amit egy ilyen iskolaújságszerűségbe írtam, Moldova Györgytől loptam, csak átírtam a neveket a saját osztálytársaimra. Persze azonnal lebuktam vele, hiszen az osztályfőnököm ismerte ezt a művet. Elbeszélgetett velem, nagyon szégyelltem magam, és utána már vigyáztam arra, hogy eredetiek legyenek az írásaim. Tehát az első pofon nagyon jó volt.

– Milyen témákkal foglalkoztál a kezdetek kezdetén? Volt kedvenced?

– A közéletet szerettem. Igazából soha nem voltak kedvenc témáim, nem volt ilyen, hogy hű, ezt szeretném, vagy azt szeretném, hanem mindig valahogy belecsöppentem valamibe. Amikor láttam valami érdekességet, lefényképeztem, írtam róla. Volt, hogy másnap tele volt vele az országos sajtó és akkor úgy rádöbbentem, hogy hoppá, nekem ez érdekes volt, más meg nem is tudott róla. Aztán egyre több ilyen lett.

– Mikor jött a fordulópont? Mikor szippantottak be a balesetek, közlekedési hírek?

– Volt egy érdekes eset Szombathelyen: felborított egy autó egy másikat az MMIK mellett, szólt róla egy akkori főiskolai csoporttársam, odamentem, és elmondták, hogy nincs meg az okozó, elszaladt. Próbáltam még pár adatot begyűjteni, majd egy ember mellékesen elmondta, hogy ott iszik az MMIK kávézójában. Bementem, tényleg ott ült a bőrkabátos férfi, leültem mellé, beszélgettünk, elmondott pár dolgot, aztán megérkeztek a rendőrök, bilincsben elvitték, és valahogy ez megmaradt bennem. Ez volt az első komolyabb kiindulópont.

– Miért döntöttél úgy, hogy ebbe az irányba fogsz menni?

– Mert úgy éreztem, hogy ebben tudok olyat írni, nyújtani, mutatni, ami igazából hiányzik a sajtóból. Tehát számomra az, hogy összeütközött három autó, két ember megsérült, két órára lezárták az utat, semmit nem jelent, ebből semmit nem tudok meg. Én az ilyen híreket félre is tolom, mert mindig az érdekelt: na de hogy? Hiszen millió féle variáció van, ahogy összeütközhetnek. Aztán rájöttem, hogy a helyszíneken nagyon jól össze lehet ezt szedni, de ahhoz ott kell lenni időben. Valahogy ad egy adrenalinlöketet, hogy időben ott legyek, és megtudjam azt, hogy mi történt. A rendőrségi munka már gyerekként is nagyon tetszett, nagyon sokat olvastam ilyesmiket. Az tetszett, hogy eljutnak a megoldáshoz, és valahol én is ezt szerettem volna csinálni, csak egyenruhás kötöttség nélkül.

– Mi volt az első munkahelyed újságíróként?

– Az első igazi munkahelyem, az ugródeszkám a nyugat.hu volt. Részt vettem a megalapításában és utána nagyon sok országos lapban, televízióban jelentek meg a munkáim. Az volt az alap, ahogy nagyon sok megyében dolgozó újságírónak és tudósítónak is.

– Honnan jött a 112Press ötlete?

– Szerettem volna egy olyan felületet, ahol én döntöm el, hogy mi és hogyan jelenik meg, és abban nincs helye a borzalmas, brutális, bestiális, hasonló szenzációhajhász szavaknak, csak akkor, ha nagyon-nagyon indokolt, mert sajnos erre is volt példa. Nálunk a címekből és a leadből nagyjából lehet tudni, hogy miről szól a cikk, tehát kattintás után nem fog kiderülni, hogy ez Dél-Kínában történt és 1864-ben. Én erre büszke vagyok, viszont azt is el kell mondani, hogy mivel nem használok ilyen címeket és bevezetőket, tizede a nézettség annak, ami egyébként lehetne.

– Mennyire volt nehéz az indulás?

– Az indulás ugyanannyira nehéz, mint a fennmaradás, azaz borzalmasan. Nagyon nehéz volt, viszont aminek örülök, hogy nagyon sokan ismerik már ezt a nevet Vas megyében. A szlogenünk, hogy ne találkozzunk az utak mellett. Múltkor egy felborult autó mellett állt egy hölgy, aki sérülés nélkül ki tudott szállni az autójából, vétlen volt, bemutatkoztam neki, és elsírta magát, hogy ő most értette meg, mit jelent az, hogy ne találkozzunk az utak mellett, mert ez eddig valahogy elment a füle mellett, de ott a roncs mellett megértette.

– Honnan jött ez a szlogen?

– Csak úgy jött egyszer, nem tudom igazából. Beleégett sok ember agyába, ugyanúgy, mint a „véremben van a vezetés” szlogen. Volt egy olyan is még a 2000-es években, hogy „fotózzon le téged a Táncos Misi”, de szerencsére elfelejtették.

– Tulajdonképpen egy one-man-show, amit csinálsz. Régen volt egy kolléganőd, nem hiányzik, hogy legyen melletted valaki?

– Igen, öt éven keresztül volt egy remek kolléganőm, Patrícia, aki talpraesetten oldotta meg a feladatokat. A vasvári tűzoltók éppen tegnap érdeklődtek utána egy helyszínen. Jelenleg maga a helyszíni tudósítás az egy ember, az irodám pedig az autóm, hiszen leggyakrabban az adott helyszínek mellett, a kocsiból írom a cikkeket. Egyébként mindenképp legalább kétemberes ez a dolog, ugyanis a pénzügyeket is vinni kell, ehhez én abszolút nem értek, tehát ha rajtam múlna, akkor már sehol nem lennénk, mert felszántottak volna minket.

– Nem gondolkozol azon, hogy bővítsd a szerkesztőséget? Nem lenne könnyebb?

– Nagyon szeretem ezeket a kérdéseket, ugyanis én gondolkodom rajta, csak a milliók hiányoznak ahhoz, hogy ezt megtegyem. Természetesen könnyebb lenne, de jelenleg az anyagiak és az égiek sem állnak úgy. Egyébként nagyon sokan jelentkeznek, akik szeretnének besegíteni, vagy dolgozni nálam, de egyrészt ingyen nem kérek ilyet, másrészt sajnos rosszak a tapasztalataim. Sokan írnak, hogy ez meg az történt, majd amikor utánamegyek, kiderül, hogy úgy nagyjából a képek alapján tényleg erre lehetett gondolni, de aztán mégsem úgy történt. Úgyhogy persze, sokkal több anyagunk lehetne, de nem akarok több anyagot, ha az a megbízhatóság rovására megy.

– Hogyan lehet családi életet élni egy ilyen munka mellett? El tudtok menni kirándulni, nyaralni, kikapcsolódni?

– Nyolc éve nem voltam nyaralni, nem igazán tudok kikapcsolódni. Nem egy családbarát dolog, amit csinálok, ezt elmondtam a díjátadón is. Egy kicsit meg is hatódtam magamtól, de az ember ilyenkor gondol bele, hogy mennyi mindent áldoz fel a munka miatt. Tavaly január 18-án mentem volna drónos munkával összekötött szabadságra. Ausztriában voltam, amikor volt egy ominózus elsodrásos baleset Szombathelyen. Nem írtam meg, ki volt kapcsolva a telefonom, nem is tudtam róla. Mivel egy sötét Mercedes vezetője volt az okozó azonnal elindult az összeesküvéselmélet a Facebookon. Rám égett, hogy nagy összegű pénzt fogadtam el, azért nem jelent meg cikk a balesetről. Viszont mások sem írták meg, úgyhogy akkor mindenki, aki egyébként meg szokta írni, milliókat fogadott el azért, hogy ez ne jelenjen meg. Életem legszörnyűbb szabadsága volt. Talán a feleségemnek köszönhető, hogy ott nem kaptam agyvérzést. Több száz választ írtam, amiben próbáltam megmagyarázni, hogy mi történt és miért nem igaz az, amit egy hölgy elterjesztett rólunk. Bőven megállta a rágalmazást egyébként, amit leírt és a mai napig visszatérő elem. A sors fintora, hogy az egyik férfi, aki lelkesen bizonygatta, hogy korrupció miatt nem írtam meg a cikket, a télen személyi sérüléses balesetet okozott Vas megyében, majd mérgesen közölte velem a helyszínen, hogy az esetről semmi nem jelenhet meg. Megjelent, ugyanúgy, ahogyan a többi eset is.

Egyébként a feleségem pontosan tudja, hogy mikor válaszolok egy kicsit mérgesebben a kelleténél a hozzászólásokra, hallja a billentyűk leütéséből, és azt is tudja, hogy ami olyankor megjelenik válaszként, az nem pontosan az, amit valójában írni szeretnék. Remélem emojik nélkül is érthető, mire gondolok.

– Szokott tanácsokat adni, hogy hogyan kezelj egy-egy adott helyzetet vagy teljesen rád bízza, hogy mire hogyan reagálj?

– Igen, elég gyakran kikérem a tanácsát, amikor valamilyen különleges szituáció van, és még én is tartok a reakcióktól. Vagy megkérdezem, hogy érthető-e az, amit leírtam. Gyakran van, hogy finomítok a tanácsai alapján, mert ami nekem evidens, az nem biztos, hogy másnak is az. Persze olyan is van, amikor nem fogadom meg a javaslatot, mert makacs vagyok, utólag viszont elismerem, hogy neki volt igaza. Egyébként megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam: tragikus a helyzet, ha összehasonlítom, hogy 20 éve mit írtam, és most mit írok. Nem írhatok összetett mondatokat, nem lehetek cinikus, ironikus, mert elkeserítően sokan nem értik meg. Bosszant, amikor egy teljesen egyértelmű dolognál meg kell magyarázni, hogy azt hogyan értettem, vagy hogy az egy összetett mondat. Ezért most már nagyon leegyszerűsítve jelennek meg a cikkek, és ez számomra borzasztó érzés. De ez van. Igazából az olvasóink többsége szerencsére megérti a mondandót, de sajnos egyre többen vannak, akik például el sem olvassák a cikket, csak a nyitókép alapján írnak hozzászólást. Ami nagyon fontos a 112Pressnél, hogy az alapítás óta egyetlen egy üzenetet sem töröltem, ami kritikát fogalmazott volna meg, tehát nálunk bárki elmondhatja a véleményét. Amit viszont nem nézek jó szemmel, ha valaki valamilyen füllentést, hazugságot próbál terjeszteni rólunk. Arra bizony fog választ kapni, és az nem biztos, hogy annyira pozitív lesz. Néhányan kikérik maguknak, hogy ilyet egy újságíró nem tehet meg, de azt gondolom, ha valami valótlanságot terjesztenek rólunk, akkor arra hadd válaszoljak. Nem tiltom le, nem törlöm a hozzászólását, ilyenkor általában ő szokta törölni később, amikor rájön, hogy nagyon mellényúlt.

– Mennyi időt vesz el a hozzászólások moderálása?

– Sok időt vesz el. Viszont az a meglátásom, hogy hadd mondhassa el mindenki a véleményét, ugyanis az, amit leír, a gondolkodását tükrözi. Van egy kép egy dupla stoptábláról, amit egy sárvári elágazóban fényképeztem, és már sokan tudják, hogy amikor azt a táblát beszúrom valaki hozzászólása alá, akkor az egy figyelmeztetés. Utána sem fog semmilyen drasztikus dolog történni, de ez a többi olvasónak is jelzés, hogy azért már nekem is sok volt, amit az illető leírt, és azért akadnak ilyenek bőven.

– Tudom, hogy nálad igazából nincs olyan, hogy átlagos nap, de nagyjából hogy néz ki egy napod?

– Ez teljesen kiszámíthatatlan, lehet, hogy 0 óra 2 perckor csörög a telefon, de van olyan is, hogy napokig nem történik semmi az utakon. Olyankor mást csinálok, másfajta munkáim is vannak, nagyon sokat repülök például drónnal. Szerencsére Vas megye nagyon biztonságos, nagyon-nagyon kevés gyilkosság, emberölési kísérlet van. De aztán van olyan, amikor meg rám szakad minden, egyszerre van Sárváron, Jánosházán, az Őrségben eset, és akkor meg kell tervezni, hogy hogyan legyek ott ezeken a helyszíneken. A legtöbb cikkünk ugyanis helyszíni tudósítás, tehát ottani adatokból készül, ha van rá lehetőség, nagyon sok ember megkérdezésével, ha nincs, akkor a nyomokból. Arra is büszke vagyok egyébként, hogy a helyszínelők, az igazságügyi szakértők sokszor már tesztelnek, amikor odamegyek, megkérdezik, hogy „na, szerinted mi történt?”, körbenézek, elmondom a saját verziómat, ők pedig elmondják, hogy jó a meglátás, vagy teljesen rossz nyomon vagyok. A nyomok sokszor nagyon beszédesek és ezzel tudok segíteni azoknak a kollégáknak is, akik még nem jártasak a baleseti helyszíneken, súgok nekik, hogy mire figyeljenek és egy-egy jelentéktelennek tűnő dolog miért nagyon fontos az eset szempontjából. Fontosnak tartom, hogy a megyében nagyon jó a kapcsolat a többi tudósítóval, segítjük egymást és a „közös éjszakázások” is összekovácsolnak minket, még ha nem is azt jelentik, amire néhányan asszociálnak.

– Említetted, hogy javarészt a kocsiból dolgozol. De ha jól tudom, van egy irodája is a 112Pressnek.

– Igen, van egy iroda a Fraknó utcában, nagyon jó volt, amíg még volt a Patrícia, ő ott fogadott is embereket. Most viszont örülök annak, hogy élek, vagy hogy egyben hazakerültem, úgyhogy vagy kocsiból, vagy otthonról dolgozom. De egyébként tervben van, hogy lesz munkatárs, és akkor ismét pezseg majd az élet a Fraknó utcai kis irodában.

– Mi volt a legdurvább eset?

– Mindenképp a gyermekgyilkosságok, de nincs listám, hogy mi volt a legdurvább. Addig nagyon pörgök rajta, amíg meg nem írtam, utána pedig leeresztek és el is engedem. A legtöbb cikk csak töredékét tartalmazza annak, amit tudok. Néha vívódok, hogy ha leírnék mindent, akkor tízszer annyian néznék meg, de inkább nem írom meg és megvan az oka, hogy miért nem.

Ami most hirtelen eszembe jut idénről, az a néhány héttel ezelőtti sorokpolányi halálos baleset. Nem azt mondom, hogy a legdurvább volt, de lelkileg nagyon megviselt. A vétlen halt meg, az autója szinte egyhelyben megpördült, majd azonnal becsapódott az árokba. A helyszínen odajött hozzám egy hölgy, hogy szeretne segítséget kérni, mert elszaladt az elhunyt kutyája. Néhány perc múlva élő adásban kértem segítséget a nézőktől a kutya megtalálásához, és kitettem egy képet a kutyus testvéréről, hogy ilyen kutyát keresünk. Nagyon sokan próbáltak segíteni, eszméletlen jó érzés volt. Írtam a cikket az út szélén és csörögtek a telefonok, mondták, hogy mit és hol láttak, próbáltuk ellenőrizni, bejelöltem magamnak térképen, hogy melyik irányokba indulok el és ismerősök segítségét is kértem. Teltek az órák, a kutya még nem lett meg, de úgy voltam vele, hogy még szánok rá egy kis időt, mert tudom, mennyire fontos lenne a gyászoló családnak, hogy előkerüljön. Gyakorlatilag rám sötétedett, elindultam a térképem alapján, és benne volt a baleset helyszíne is. Mielőtt odaértem, villantott egy autó, de azt gondoltam, hogy szarvasok, őzek miatt. De utólag összeraktam az olvasói leírások alapján: többen is látták a kiskutyát, ott ült az út közepén, ahol próbálták újraéleszteni az asszonyt, a gazdáját. Körülbelül egy perccel azelőtt, hogy odaértem volna, elütötték, ott volt a kis teste az út szélén. Hívtam a hozzátartozókat, hogy megvan a kutyus, átadnám az élettelen testét. Ilyenkor nehéz mit mondani.

A számomra legmegrázóbb egy pár évvel ezelőtti traktorbaleset, ahol egy traktor kiszakított egy gyerekülést a kocsiból, a benne ülő kislánnyal együtt. Akkor értem oda, amikor a súlyosan megsérült édesanya próbálta újraéleszteni a gyereket. Odaértek a mentők is, keményen küzdöttek a gyermekért, majd örültünk, hogy sikerült az újraélesztés, kórházba szállították a kislányt. Bőrig ázva indultam haza, útközben pedig SMS-t kaptam egy ismerősömtől, hogy meghalt a kislány. Az ő kislánya, Rozina. Mindig görcsbe rándul a gyomrom, amikor elmegyek a baleseti helyszín mellett és minden évben viszek mécsest az út széli emlékhelyhez.

– Ezt nagyon fel sem lehet dolgozni.

– Nem, ezek kiszakítanak egy darabot a lelkedből, szétszednek belülről. Álmaimban nem jönnek elő, de amikor elmegyek egy ilyen hely mellett, akkor bevillannak az ott látottak. A baleseti helyszíneken nem vagyok ilyen kis nyámnyila, mint most, hogy könnybe lábad a szemem. Előfordul, hogy az érintettek sírnak a vállamon, vigasztalom őket, beszélgetek velük, vagy csak meghallgatom őket. Aztán beülök a kocsiba és nézek magam elé. Utána persze hazamegyek a családhoz, és van, amikor az ember egy kicsit komolyabban megöleli a gyerekét, a szeretteit. Egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem lenne pszichológusra, mert ezek azok a dolgok, amiket még a családdal sem lehet kibeszélni. Persze lehetne, de nem akarom rájuk zúdítani, úgyhogy ezek most inkább bennem maradnak. Az emberek el sem tudják képzelni, hogy a mentők, tűzoltók, rendőrök is miket élnek át nap mint nap, és lehet azt mondani, hogy ez csak munka, de valahol mindenkiben lerakódik, és nem lehet a végtelenségig csinálni.

– Térjünk át egy kellemesebb témára: mi volt a legjobb élményed, emléked?

– Nagyon sok kellemes élményem van, ebben sem tudok sorrendet felállítani. A visszajelzések nagyon jól esnek. Például amikor beszélek valamiről, hogy mi hogyan történt, és mire kellene figyelni, és jön egy részletes levél: „Tisztelt Tánczos úr, szeretnék köszönetet mondani, mert amikor odaértem ahhoz az ominózus kereszteződéshez, bevillant, mit mondott múltkor a helyszínen, hogy mire kell figyelni. Egy kamion mellé érkeztem és fékeztem, a kamion pedig abban a pillanatban behajtott az én sávomba. Ha nem fékezek, odanyom a szalagkorlátnak, úgyhogy szeretném ezt megköszönni.” És ezek olyan pozitív löketet adnak. Soha nem tudom, hogy mikor sikerül elkerülni balesetet a tanácsom alapján. Szeretek minden olyan esetet, amikor sikerül segíteni valakinek egy cikk alapján. Van olyan, aki megkeres egy számára teljesen megoldhatatlan problémával, írok róla és rövidesen pont kerül az ügy végére. Ez nagyon jó érzés, mert ez az újságírás lényege, hogy felhívjuk valamire a figyelmet és próbáljunk megoldást találni.

– Hogyan kapcsolódsz ki? Van bármiféle hobbid?

– Egzotikus növényeim vannak, termő gyümölcsök. Egy részük úgy van ültetve a kertemben, hogy akár még az utcáról is elérhető. Nagyon szeretem, amikor valamit épp bogarászok, és valaki odajön megkérdezni, hogy az meg ott mégis micsoda? És ami éppen érik, abból szoktam adni kóstolót. Múltkor a Fő téren állított meg valaki, fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de elmondta, hogy milyen fanyar volt az a gyümölcs, amit kapott tőlem, és leesett, hogy hol találkoztunk. Van egy Babits Mihály fügefájáról szerzett fügém és direkt meghagytam az ágakat, amik alacsonyan kilógnak az utca fölé. Tettem ki egy kis táblát a költő saját fügefájáról szóló versével és egy üzenettel a járókelőknek, hogy nyugodtan megkóstolhatják az érett fügét, szedjék le bátran. Nagyon büszke voltam magamra, aztán másnapra ellopták a táblát.

Teákkal is kísérletezem, vannak „virágzó” teagumóim, amiből sok szombathelyi kapott már kóstolót. Különböző teafüveket főzök és kóstolgatok, külföldről is kapok sok mintát. Múltkor volt egy vicces élményem, amikor beszaladtam a postára, jöttem ki és benéztem a saját autóm anyósülésére, ahol kis zacskókban növényi törmelékek voltak kiporciózva. Nem biztos, hogy mindenkinek a friss szüretelésű tealevél-minta lett volna az első gondolata. Elgondolkodtam, hogy örülhetek, hogy nem a TEK várt ott.

– Szerinted milyen a jó újságíró?

– Őszinte, nem megvásárolható, vannak elvei, nyitott, lássa meg azokat a dolgokat, amiket sok mindenki nem lát meg, járjon utána annak, aminek kell, semmiképpen se hazudjon, vagy ne próbáljon meg ferdíteni. Ne hagyja magát befolyásolni csak azért, mert a másik félnek nagyobb a bicepsze, vagy 100 decibel felett ordít. Nem tudom, nem gondolkodtam ezen még soha, de talán ennyi. És próbálja meg távol tartani magát a mesterséges intelligenciától, ne az AI írjon helyette cikkeket, mert az nagyon átlátszó és büdös. Kérheti a nyelvi modellek segítségét, csak ne fogadja el a kapott választ automatikusan igazként. Ne próbáljon másokat másolni (ne plagizáljon Moldovát), hanem találja meg a saját hangját. Ha először még nem befogadóak azzal kapcsolatban, ne adja fel, hanem legyen egyedi, mert azt gondolom, azzal ki lehet tűnni a tömegből.

Czömpöl Bianka