Otthonról hazaérkezni: élő kapcsolat Szombathely és Gyimesfelsőlok között

Leküzdve a több mint 800 km-es távolságot, az ízes tájszólással beszélő székely fiatalok és a vasi gimnazisták olyan közel vannak egymáshoz ilyenkor, amennyire csak egy magyar lélek lehet közel egy másik magyarhoz.

Álló nap buszoznak, mire a horizonton feltűnik a hegyek kékje, a rendezett szántóföldek, a békésen legelésző tehenek és a völgyekben megbújó apró fakápolnák. Csodálatos a látvány, egészséges a levegő, és hiába a sok száz kilométeres távolság, meg a másik ország, valahogy minden olyan ismerős… Timár Laura 11. D osztályos diák másfél éve járt Gyimesfelsőlokon társaival. Az ottani partneriskola meghívására érkeztek egyhetes kirándulásra. Az emlékek ma is élénken élnek a lelkében.

– Székelyföld felé tartva tudtuk, hogy már nem otthon vagyunk, mégis olyan érzésünk volt, hogy van valami közös bennünk az itt élőkkel. Éreztük, hogy otthon is vagyunk, de mégse, újat látunk, de mégse… Ezek a fiatalok ugyanolyanok, mint mi. Nagy szeretettel fogadtak minket, hamar megtaláltuk a közös hangot velük, barátságok szövődtek, jó volt találkozni egymással. Megmelengette a szívünket ez a látogatás – idézi fel Laura. 

– Azt láttuk a gyerekeken, hogy megdöbbentek. Nagy élmény volt nekik, hogy ilyen távol a szülővárosuktól magyar szót hallottak. Együttérzéssel vegyes csodálattal tekintettek a gyimesi fiatalokra – meséli Hancz Gábor Tamás atya, a Premontrei Gimnázium történelemtanára. – Felnézek az itteni magyarokra, mert nehezebb terepen, sokkal többet küzdve őrzik azt, ami az anyaországban számunkra természetes. Jó volt látni, hogy büszkék az identitásukra, pedig az élet sok területén akadályoztatva vannak.

Gyimesfelsőlok magyar többségű falu a székelyföldi Hargita megyében, 809 fős lakosságából 760-an magyarok, akik naponta érzik, mekkora kihívás a kisebbségi lét.

– A románok veszélyforrást látnak bennünk, pedig mi csak egyenrangú polgárok szeretnénk lenni. Őseink ezeréves földjén élünk, jogunk van a szülőföldünkhöz, ragaszkodunk szokásainkhoz, nyelvünkhöz, iskoláinkhoz. A magyar nemzet részei vagyunk, mégis másik államnak dolgozunk, adózunk, ezzel naponta meg kell küzdenünk – mondja Sikó-Tankó Erika, a gyimesfelsőloki iskola tanára. Őszintén beszél, árad belőle a szó, a sok érzelem. Úgy fogalmaz, van, hogy sértő, bántó ott élniük. Sokat háborog, hogy kisebbségként kell boldogulniuk a saját földjükön, miközben ők egy tapodtat sem mozdultak onnan. Korlátozzák az anyanyelvük használatát, nem tanulhatják idegen nyelvként a románt, sok értelmes gyerek így érettségi nélkül marad, a jogi, állatorvosi és sok más egyetemi karon csak románul folyik az oktatás. A legfájóbb pedig az, hogy egyre fogynak, évről évre kevesebb a magyar Székelyföldön…

– Van bennünk jó adag öröm és büszkeség is, hogy mi, székelyek, álljuk a sarat. Próbálunk megmaradni, összetartani. Jó érzés, hogy támogat minket a magyar kormány, és politikai síkon jobban összenőttünk az anyaországgal, így kevésbé érezzük, hogy mostohagyermekek vagyunk – teszi hozzá Erika. A premontreis diákokat évről évre hazavárják, már hetekkel a találkozás előtt lázban égnek. Rég nem látott rokonként köszöntik őket annak ellenére, hogy mindig új arcokkal találkoznak. A látogatások során érzik, hogy egy nemzet tagjai ők mind. Mikor Szombathelyre érkeznek, akkor pedig otthonról hazajönnek.

– Olyan érzésem van, hogy egy nagyobb testvér fogad egy kisebb testvért. Mi lelkileg megerősítjük őket, érzelmileg sokat adunk nekik, ők pedig segítenek minket minden téren, anyagilag, mindenhogy. A búcsúzás könnyek között történik, és amikor hazatérek, űr van a lelkemben. Fáj, hogy visszacsöppenek oda, ahol folyton bizonygatnom kell, magyar vagyok – magyarázza Erika. – A trianoni évfordulót az összetartozás ünnepeként éljük meg, minden Kárpát-medencei magyarral szolidaritást vállalunk. Hiszen testvérek vagyunk...

kzs
 

Borítókép: A premontrei diákjai Nagyváradon Fotó: Premontrei Gimnázium