Női Vonal – egy keramikusművész életútja

A budapesti születésű Geszler Mária 1965-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskola kerámia szakán. Több mint fél évszázada él és alkot Szombathelyen. Műteremlakásában látogattuk meg a művésznőt.

– Családja történetének értékes dokumentumait, melyek Szombathelyhez is kapcsolódnak, jövőre tervezi a Savaria Múzeum állandó kiállítás keretében megnyitni.

– 1966-ban, kora tavaszi napon érkeztem meg a városba. Életemben először jártam itt, és elfogadtam a lehetőséget, hogy a Magyarszombatfai Kerámiagyár tervezője legyek. Először albérletben laktam, aztán a MOP (Mérnök–Orvos–Pedagógus) Házban, rövid ideig. Ott találkoztam Ferenccel, aki fiatal neurológus doktor volt a Markusovszky Kórházban, így lettem Dr. Garzuly Ferencné, boldogan. Gyermekeink, Gábor és Anna, itt születtek, az Aréna Utcai Óvodába, a Hámán Kató Általános Iskolába és a Nagy Lajos Gimnáziumba jártak. Itt nőttek fel, baráti körükkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Vannak kedves, szeretettet hű barátaim, van nagy családom Szombathelyen. Annak ellenére, hogy most egyedül élek – itt vagyok itthon.

A művészetről, alkotásaim értékéről azt gondolom, hogy majd a jövő dönt. Az idő olyan, mint egy nagy szűrő, máshová helyezi a hangsúlyokat évtizedek (?), századok (?) múlva. Miként látják majd akkor porcelánszobraimat a városban? Az országban? Európában vagy a világban? Ezt nem lehet tudni, a jövő rejtélye. De reménykedem.

– Vajon mi minden kellett ahhoz, hogy művésszé érjen?

– A képesség, a tehetség született dolog, ez nem az én érdemem. De a szorgalom az igen. Az belső késztetés. Aszkétikus az ember életvitele, a munkákra koncentrál, próbál normálisan és nemesen élni.

– Csodálatos gyerekkora volt Budapesten, ahol született. Érzelmekben gazdag, bár anyagiakban szűkös.

 – A fölmenőim meg a nagyszüleim mindkét oldalról sokgyermekes nagycsaládokból érkeztek. A világháború utáni ínséges időszakban, s a keserves ötvenes évek közepette is mindig sok nagynéni, nagybácsi, unokatestvér jött össze; akármilyen szűkös vagy akármilyen félelemmel teli volt az élet, nagy ünnepek alkalmából mindig együtt voltunk. Összetartó, nagy családban nőttem föl. Azóta is kedvelem, ha tehetek, segíthetek valamiben, érdekes jó ügyért együtt dolgozni vagy harcolni. Így vagyok „alapító anyja” immár negyvenöt éve a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiónak. Életre hívójával, Probstner Jánossal a kezdetektől fogva együtt dolgoztunk baráti-szakmai társaságban, légkörben.

Ennyire közel kerülhettem a magyar népi kultúrához!

Úgy érzem, ez természetes, diákkorom óta csodáltam szülőföldem népi fazekasságát, először a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményét fedeztem fel, később Hódmezővásárhelyen, a Tornyai János Múzeumban kerültem a korongozott népi tárgyak hatása alá, ez volt a legjobb iskola számomra.

Más megindító élményeim is voltak: hazám síkságai, a táj, a puszta színei és illata, az igéző távolság, messzeség… Míg Hódmezővásárhely fele vonatoztam, vagy áthaladtam a Kiskunsági Nemzeti Parkon Kecskemét fele a körülötte lévő tanyavilággal.

Ami még nagyon érdekelt gimnazista korom óta, az a Kelet kultúrája. Ez csodált nagybátyánk, dr. Timkó Imre egyháztörténész – később nyíregyházi görög katolikus püspök – hatása volt. Emlékszem, az iskolai szünetekben fel-felszaladtam lakásukba. Ilonka nagymamámmal élt együtt, nagyapám emlékei között, aki híres geológusként járta az országot, még a cári Oroszországba is eljutott, ahol kőolajat kutatott a Kaszpi-tenger körül.

Így a könyvtárukban csodálatos keleti kultúrával foglalkozó képeket találtam, olvastam. Ezek hatására próbáltam eljutni az akkori Szovjet Közép-Ázsiába, Buharába, és Szamarkandba, mely helyek az iszlám művészet gyönyörű építészeti emlékeit őrizték. Jártam Grúziában, és Örményország régészeti leleteit, templomait is megnézhettem. Jóval később, Japánban, ennek a keleti népnek finom, esztétikus, már-már dekadens és kicsit szürreális kultúrája, művészete hatott rám.

– 1966-tól 1980-ig a Magyarszombatfai Kerámiagyár tervezője volt. Szombathelyről ingázott nap mint nap?

– Ó nem! De sokszor, hetente jártunk le az Őrségbe, vagy hosszabb ideig lent maradtam Magyarszombatfán dolgozni. A gyár valójában szocialista tanácsi vállalat volt, a határsávban, nehéz helyzetben. Addig nem is tudtam, hol van Magyarszombatfa. Meg kellett néznem a térképen. A táj gyönyörű szép volt, lankás, dombos, minden zöld. Megszerettem az ottani embereket…, a puritán, egyszerű őrségi fazekasságot. De nem voltak könnyű évek.  

– És mégis, mindezzel együtt is: akkortájt találta meg önmagát, azt a bizonyos belső hangot.

– Elkezdeni egy egészen új életet, távol a családtól, barátoktól, a megszokott kulturális környezettől, nem volt könnyű… De volt valami új, varázslatos is benne, a felfedezés öröme. Az ismeretlen, ami megdobogtatja az ember szívét. Új emberek, szokások, szavak. Új élethelyzet és a megfelelés felemelő érzése.

– Mindig magasabb művészi szférákba törekedett és jutott is el. Töpreng. Kísérletezik. Teremt. Bármennyire nagy szavak, Geszler Máriára akkor is érvényesek: a teljességet célozza meg. Alkotókedve most is töretlen.

– Azt hiszem, aki szereti a munkáját, a hivatását, addig gyakorolja, míg az élet lehetőséget ad erre. Sok nagy művész magas kora ellenére is nagyszerű dolgokat alkot, ír, vezényel, színpadon játszik. A feladat meg a kötelesség nagy hajtóerő, az ember alkot, amíg tud.

Hogy van-e értelme? Ezzel nem foglalkozom, csak végzem a dolgomat. És persze, remélem, haladok is. Minden nap állok a műhelyben, az agyagot kezembe veszem, gondolkodom, zenét hallgatok. Örülök, hálás vagyok a sorsnak, hogy egész életemben azt csinálhatom, amit szeretek: írni, fényképezni, növényeket nevelni és kertészkedni, meg az unokákkal óvodába, iskolába járni, s persze gondolataimat kerámia-, porcelántárgyakban megvalósítani.

Tanítani is szeretek.

– Miként fogant a gondolat, hogy életművét és családjának hagyatékát Szombathely városának adományozza?

– Igazából ez baráti inspirációra is történt. Később Csapláros Andrea, a Savaria Múzeum igazgatónője és Horváth Soma alpolgármester úr kedves unszolására, biztatására kezdtem el gondolkodni a jövőn. Mert engem annyira elfoglalnak a saját gondolataim, hogy ezzel nem igazán foglalkoztam, hogy mi lesz a munkáimnak vagy a fiam képeinek a sorsa? Sokkal jobban érdekelt, hogy a – generációk óta őrzött – családtörténeti anyaggal mi történik.

De igaz, hogy mi itt éltünk, élünk majd’ hatvan éve, és dolgoztunk, alkottunk, minden sikeremet, elismerésemet itt értem el. Férjem, Dr. Garzuly Ferenc genetikai és ritka betegségek területén végzett kutatásait is itt végezte a Markusovszky Kórházban, és világszerte ismertté váltak eredményei. Ezért nagyon hálás vagyok, és örülök, hogy majd, egy állandó kiállítás keretében, életünk és munkánk nyitott, „szép” könyv lesz mindenki számára.

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint