A mostani helyzetre aktívan kell reagálni, hiszen mindenki saját magát festi

Azt mondja, speciális és hektikus a helyzet. Meg van nyitva vagy húsz csetablak, ezen kívül legalább két adminisztrációs felület, Classroom, meg Facebook-csoport. Nyolctól délután kettőig online dolgozik a gyerekekkel, közben pedig a kisfia tanítónénije küldi az anyagokat viberen. Egyszer az egyik szobában van, aztán a másikban. Próbál határidőket szabni magának, közben főz is, a tempót tartani kell. Szerinte a gyerekek jól alkalmazkodnak a helyzethez, fia, Ádám is jól viseli a megváltozott körülményeket, egyelőre nagyon lelkes. Verseléssel, énekléssel indul a nap. De előtte már tornáznak, bemelegítik az izmaikat. Ez a tornaóra. Ádám ezután jól veszi az akadályokat. Viszont,, mivel még csak első osztályos, ezért fel kell olvasni neki a feladatokat. A tanítványai is türelmesek, de Linda nem tudja meddig fog tartani ez a türelem. Az érettségi közeledtével nagy kérdés, hogy a végzősök mennyire tudják tolerálni ezt a helyzetet. 

Arra a kérdésre, hogy az online oktatásra többet kell-e készülni a tanárnak, határozottan válaszol. Készülős, és nagyon szeret rögtönözni, mondja. Most nincs személyes találkozás, minden mobil és kiszámíthatatlan. Merész kijelentés lenne, véli, hogy amikor bemegy az órára, akkor pontosan tudja, mi, hogyan fog történni. Ez sok mindentől függ, főleg az egymásra hangolódástól. Most sajnos nincs meg ez a hangulat. Rajzot nagyon nehéz így tanítani. Az időbeosztás is más, mondja. Van, amikor a tanítványok este is küldik a feladatokat, pontoz, részállapotban is kell megnéznie a képeket. A telefon folyamatosan pittyeg, visszajelzést várnak, úgyhogy nem könnyű.  A rajznál fontos a szemléltetés, mindig mindent dokumentált, így aztán most van mit megmutatni.

Azt mondja, hiányzik persze a személyes találkozás, de természetesen vannak virtuális beszélgetések, csetelések. Sok mindenkire ráír, azon vette észre magát, hogy csak úgy ráír valakire, rég nem látott barátra. Ezt tulajdonképpen furcsának érzi, de érti is. Távolabb vagyunk, de mindenki közelségre vágyik, most pedig mindenki magában van.  Két-három méter távolságot tartunk egymástól. Olyan ez, mint valami szép szimbolista film, mintha ilyenek lennénk valójában. Ez most képiesül, képi fájllá válik. A kiüresedett utcák egyszerre rémisztőek, borzongatóak, de van bennük valami nagyon szép nyugalom, véli Linda. Szeret otthon lenni, alkotni, valamivel mindig elfoglalja magát. Azt mondja, szerencsés, hogy a festés, a meseírás a munkája, most épp kavicsokat fest, és erre most van is ideje. 

Izgatja a kérdés, hogy a művészetekre hogyan hat majd ez az időszak, hiszen a valóság már most olyan, mintha filmet nézne az ember. Amúgy is úgy éli a hétköznapokat, mintha filmben lenne. A mostani helyzet ihletadónak tűnik, de az ihlet szép szó, a karantén meg nem az. Mindenkiben lesz valami olyan belső szorongás, amivel a négy fal között szembenéznie, s valahogy reagálnia kell. Linda szerint aktívan kell reagálni, hiszen mindenki saját magát festi. Ő is készít képeket, de nem tudja, ennek az lesz-e a neve, hogy karanténfestészet? S hogy megváltozunk-e?  Mindenki azt mondja, hogy ezután jobbak lesznek az emberek, és tisztán jövünk ki ebből. De még el sem kezdődött igazán, még nagyon messze van a vége. Rónaszéki Linda idealistának tartja magát, mégis úgy véli, hogy az emberek nem változnak. Nyomot fog hagyni az emberekben, mint a háborúk, de ahogy a háborúkat követően, most sem leszünk jobbak, önzetlenebbek, okosabbak, maradunk olyanok, mint amilyenek voltunk.