Május 8., a Nemzetközi Vöröskereszt napja

Mint a József Attila Könyvtár honlapja írja: "A Nemzetközi Vöröskereszt napját annak emlékére tartjuk, hogy 1828. május 8-án született Henri Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítója. Május 8-a, a világnap alkalmat ad arra, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik e nagy múltú, fontos és tiszteletre méltó szervezetek tagjai, önkéntesei.

"Következésképpen szükség van önkéntes, szorgalmas, képzett és szakavatott ápolónőkre, akiket a hadban álló seregek vezetői elfogadnak és méltányolnak, sőt támogatnak is feladatuk elvégzésében. A katonai kötözőhelyek személyzete soha nem elegendő, és akkor is kevés volna, ha kétszer vagy háromszor annyian volnának.

Elkerülhetetlen, hogy a közönséghez forduljanak, erre eddig is, ezután is rákényszerülnek, mert csak a lakosság segítségével remélhetik, hogy elérik a célt. Felhívást, kérést kell tehát intézni minden ország népéhez, minden rendű és rangú emberhez, a világ hatalmasaihoz és a legegyszerűbb kézművesekhez, mert ki így, ki úgy, mindenki a maga módján és a maga ereje szerint, valamennyire hozzájárulhat a jó ügyhöz.

Szóljon ez a felhívás a férfiaknak és a nőknek, a trón lábánál ülő hercegnőknek és a szegény árva szolgálóleánynak, vagy a világban egyedülálló szegény özvegyasszonynak, ha az utolsó erejével embertársa szenvedését akarja enyhíteni." - Henri Dunant: Solferinói emlék Bp. Magyar Vöröskereszt, 1978.

A Nemzetközi Vöröskereszt működését megelőző időszakban, hazánkban már létezett és működött rövid ideig orvosi segítséget nyújtó betegápolói szervezet. A szabadságharc idején megalakult „Honvédápolói Egylet” tagjai között orvosokat, ápolóként szerepelő nőket, fegyvertelen férfiakat, iskola helyett ápolást végző diákokat találni. Zárdák megnyíló helyiségeiből valamint magánépületekből átalakított alkalmi kórházak létesültek szerte az országban, ezen kívül 32 tábori mozgókórház volt az egylet működési háttere.

Kossuth Zsuzsanna, Kossuth Lajos legfiatalabb húga, a „tábori dajka”, az összes tábori kórházak főápolónőjeként is támogatója volt az egyletnek. Kossuth-hoz és a nemzethez szóló felhívására: „Tépést, pólyát, sebkötést, és műtőszereket kérünk” sokakat megérintett. Az ország szinte valamennyi ráérő, szabadon munkálkodó asszonya, leányiskoláinak növendékei sebkötő anyagokat szőttek, varrtak, készítettek. Ez az eszményien szép összefogás nem korlátozódott a hazai honvédek ápolására, hanem mindazokra, aki sebesültté válva ápolásra szorultak, még ha ellenséges katonák is voltak. A világosi fegyverletétel ideig működő egylet tagjait, valamennyi hadorvost, ápolónőket, segítők jó részét letartóztatta az osztrák rendőrség, a tanúkat, akik igazolni tudták, hogy ezerszámra ápoltak ellenséges katonákat is a hadikórházak, meg sem hallgatták.

Ferenc József uralkodása idején az egylet működését minden formában elhallgatták, annak nemes, és ápoltakra nézve semleges mivoltát igyekeztek eltussolni, így nem kerülhetett nemzetközi figyelem azokra magyarokra, akik egykor 24 évvel a Nemzetközi Vöröskereszt megalakulása előtt, már a későbbi szervezet elvei szerint jártak el. Hozzá kell tenni ez nem volt elszigetelt magyar jelenség, Európa számos országában már volt rövidebb hosszabb ideig hasonló tiszta, segítőszándékú, és az ápoltakra nézve semleges orvosi segítségnyújtási szerveződés.