Maga a bohóclét mindig is vonzott - beszélgetés Kálmánchelyi Zoltán színművésszel

– Már amikor számítástechnikai cégnél dolgoztam, akkor is így működtem. Autodidakta módon lettem programozó. Elkapott a „számítógépszíj”. Sokat kísérleteztem. Aztán tönkrement a cég. Nem miattam. Átverte egy alvállalkozó.  
Gyerekként imádtam legózni. Közben zenét hallgattam. Amikor lejárt apám orsós magnója, a játék hevében lusta voltam odamenni és új szalagot befűzni, inkább folytattam magamban. Ma is gyakran szól „bent” zene. Olvasás közben pedig rendszeresen azon kapom magam, hogy egy-másfél oldal múlva már párhuzamos sztori is beindul nálam. Megy az, amit olvasok, meg az, hogy – egy dramaturgiai pontnál – én hogyan folytatnám. Emlékszem Steinbeck Egy marék aranyára, ahol a parasztlegény a kalózok admirálisa lesz. Párhuzamosan futott bennem a történet; mi lenne, ha én lennék a kalózkirály? Hogyan oldanék meg helyzeteket? De a filmekben is ugyanezt a kreativitást élem meg. Folyton agyalok, kombinálok. Szerencsére a színházi munkámban is tele vagyok gondolatokkal, ötletekkel, színekkel. 

– Reneszánsz lényként a WSSZ egyik meghatározó művésze. 

– Bízom abban, ez így van. Azt gondolom, s ezeket a visszajelzéseket kapom, igen, egész jól megfelelek. Az elmúlt tizenegy évadban csaknem ötven bemutatóm volt. A színész igénye, hogy minél több oldalát meg tudja mutatni. Velem sincs ez másképp. A világ azonban szeret skatulyázni – nyilván így egyszerűbb. Akik megtervezik a következő évadot, nem lehetnek könnyű helyzetben velem, mert egy magamfajta fura manóra nehéz lehet olyan szerepet osztani, amivel én is tökéletesen elégedett lennék. Szerencsére egyre több az olyan színházi feladat, amiben igazán rám gondolnak, amikor készül a szereposztás. Az Illatszertár-ban Asztalos urat tényleg nekem találták ki. De ilyen például még A mi osztályunk-ban Rysiek, A padlás-ban Robinson,  az Ivanov-ban Borkin, vagy A salemi boszorkányok Hale tiszteletese.

– Mindenki tudja, bármikor, bármiként elementáris, mint most a Liliomfi Szilvai professzoraként. Ha az 1954-es Makk Károly-film Szilvaija, Balázs Samu láthatná, csettintene! 

 – Örülnék, ha így lenne. Valamennyi rendezőnél lehet tanulni, mindegyikkel szerettem dolgozni, azzal együtt, hogy természetesen előfordultak konfliktusok. Mohácsi Jánosnál az a csodálatos, hogy olyan formák jelennek meg a rendezéseiben, amiket a világ színpadain nem sok helyen lehet megtalálni. „Mohával” többek között azt kerestük, hogy mitől lesz ez a Szilvai tanár. Azon kívül, hogy hátra teszem a kezemet, és számon kérek szigorúan. Az az ötlete támadt, a díszlet is adta ezt, hogy fehér falra fehér krétával írogassak, így legyen már nagyon beteg a dolog. Van még az a fordulat is, hogy Szilvai nőnek öltözik. Azon dolgoztunk, mennyire kell nekem ott eljátszani a nőt?  Most is kísérletezem, számomra még mindig nincs vége a próbafolyamatnak, hogy mikor „lépek ki-be”, mikor beszél a professzor, mikor a női álca? Szintén ennek a szerepnek az ajándéka, ami nehéz, de szép feladat: vécéajtóval vitatkozni. Remek rendezői ötlet: úgy folyik az apa-fiú vita, hogy a másik felet bezárták a budiba. Bűbájosan abszurd. Ez a világirodalomban viszonylag ritka helyzet. És melyik darabban építenek részegen hokedlikből bábut, és próbálják lepofozni, leverni? Vagy melyik darabban lehet legyilkolni hat macskát? Nem nagyon tudsz ilyet. Akkor viszont ezeknek bent kell lenniük, mert ha ebben nincsenek, akkor sehol nem lesznek. Sehol.

Szenkovits Péter
 Fotó: Nagy Jácint