Vasiak is mentettek Törökországban
Magyarország hivatalos mentőcsapata, a HUNOR Mentőszervezet még aznap elindult, hogy segítsen felkutatni a romok alatt rekedt túlélőket. A gyakori és erős utórengések ellenére a magyar csapat folyamatosan dolgozott. A tagok a nap 24 órájában, minden erejüket és kitartásukat összeszedve, saját biztonságukat is kockára téve kutattak a túlélők után.
Négy vasi tag
A HUNOR mentőszervezet tagjaiként Ökrös Árpád László tűzoltó őrnagy, a Vas Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság katasztrófavédelmi műveleti szolgálat kiemelt főelőadója, valamint Veiczer Krisztián tűzoltó főtörzsőrmester, a Sárvári Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság gépjárművezetője február 13-án érkeztek haza a földrengés sújtotta területről. Sajtótájékoztató keretében beszámoltak a mentőakció során látottakról és érzéseikről.
Dr. Bognár Balázs Lajos a Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság tűzoltó dandártábornoka elmondta, hogy a HUNOR Mentőszervezetnek összesen négy vasi tagja van, Dr. Nagy Attila százados és Kamarás András főhadnagy azonban nem vett részt a törökországi bevetésen. A HUNOR Mentőszervezetet más egységek, civilek is kiegészítették, így összesen százhatvanhét szakember huszonkilenc keresőkutyával dolgozott. A magyarok harmincöt főt tudtak megmenteni, tizenheten köszönhetik a HUNOR Mentőszervezetnek az életüket.
Ökrös Árpád tűzoltó őrnagy részletesen beszámolt a HUNOR Mentőszolgálat kiutazásáról is. Elmondta, hogy ő a tragédia napján reggel hét órakor kapott telefonhívást parancsnokától, amiben tájékoztatták, hogy várhatóan egy úgynevezett „beriasztást” fog kapni. Pár óra múlva, délelőtt fél tizenegykor, amikor éppen szükséges felszereléseket vásárolt, valóban megkapta a berendelést. A „beriasztást” követően rögtön, csakúgy, mint a HUNOR Mentőszolgálat többi tagja, a Ferihegyi úton lévő bázisra utazott.
A megjelent tagok rövid válogatáson, orvosi vizsgálatokon, munkavédelmi oktatáson estek át. Negyvennégy tűzoltót, hat mentőst és öt katonai sebészt választottak ki a kiküldetésre. Kizárólag férfiak utaztak Törökországba, annak ellenére, hogy a HUNOR állományába nők is tartoznak, és ők is jelentkeztek a mentésre. Ökrös Árpád tűzoltó őrnagy kérdésünkre válaszolva elmondta, hogy a nők kihagyása hiba volt, ugyanis az iszlám kultúrában férfiak nem érinthetnek meg idegen nőket. A magyar csapat is szembesült egy túlélő nő kapcsán azzal, hogy a megtalált nő először nem merte elfogadni a férfiak segítségnyújtását.
A HUNOR tagjait kilenctonnás felszerelésükkel együtt kormányzati gép szállította a katasztrófa sújtotta területre. A magyar csapat repülőgépe a földrengés által egyik leginkább érintett térségben, Hatay tartományban Antakya városáról kétszáz kilométerre tudott landolni. Innen három óra várakozás után kettő busz és négy teherautó szállította őket a több mint egymillió fős városhoz. Mindketten beszámoltak arról, hogy a hosszú út során rengeteg összedőlt házat és mentésben részt vevő civilt láttak.
Mentés az épületben
Az első három napban a magyar csapat gondoskodott saját maga ellátásáról: az ivóvízről, a szállásról és az élelmiszerről is. Ezután azonban rengeteg élelmet és vizet kaptak, a negyedik naptól sikerült kialakítaniuk egy zuhanyzórészt is.
A HUNOR egyetlen, tizenkét emeletes épületben végzett mentést. Ebben az ezerkétszáz ember által lakott házban az alsó három emelet omlott össze. A magyarok feladata az volt, hogy elsősorban túlélőket mentsenek. Az eltűnt személyek megtalálásásra számos, kifejezetten erre kifejlesztett eszközt bevetettek. Használtak például olyan hangérzékelő eszközt is, amivel több méter távolságból is meghallották a levegővétel hangját is. Ennek a segítségével hallották meg a romok alatt fekvő nő hörgését is, akit így az utolsó pillanatban ki tudtak menteni.
Veiczer Krisztián tűzoltó főtörzsőrmester kiemelte a kutyák szerepét is. Elmondása alapján ők voltak a leghatékonyabb segítők. A HUNOR olyan kutyákkal dolgozott, akik kifejezetten az élő személyek megtalálására vannak kiképezve. Az állatok hangos ugatással és farokcsóválással jelezték, hogyha élő embert találtak. A holtak esetében pedig megnyalták a szájukat és elmentek az érintett területről.
A szeretteiket kereső helybéli lakosok egyszerre jelentették a legnagyobb nehézséget és segítséget is. Ők voltak azok, akik rajzoltak, mutogattak, sírva könyörögtek a magyar tűzoltóknak. Az általuk készített lakásalaprajzokkal több esetben célzott keresést tudtak végezni a szakemberek. Lelkileg azonban emberpróbáló feladat volt a megrendült lakossággal a nap huszonnégy órájában folyamatosan kapcsolatban lenni.
A mentés veszélyei kapcsán elmondták, hogy rengeteg utórezgés volt: átlagosan napi húsz-huszonöt. Veiczer Krisztián tűzoltó főtörzsőrmester mesélt arról, hogy mennyire másképp érzékelte ezeket akkor, amikor a törmelékben, a romokban és a földön volt. Az utórezgések miatt az a protokoll, hogy a veszélyzónában mindig csak egy-két fő teljesít szolgálatot, hogy egy esetleges omlásnál, a többiek ki tudják menteni a társaikat.
Erre szerencsére nem került sor. Az egységgel együtt kiutazó öt orvosnak elsősorban a mentőcsapat tagjainak esetleges sérüléseit kellett volna ellátni, így viszont tudtak segíteni azoknak, akiket a magyar csapat kimentett.
Egyre kisebb esély
A tűzoltók számára az egyik legnagyobb kihívást a hideg jelentette. Éjszaka mínusz nyolc és mínusz tizenkét fok között ingadozott a hőmérséklet, de nappal sem ment öt-tíz fok fölé. A sátrakat fűteni csak mérsékelten lehetett, a melegvízellátás sem volt a legideálisabb. A magyar csapat azonban alkalmazkodott a körülményekhez, egy-két tűzoltónak lettek csupán enyhébb megfázásos tünetei, de a komolyabb megbetegedést és sérülést elkerülték.
Az épületek szerkezete kapcsán megjegyezték, hogy másképp voltak felépítve ezek a házak, mint ahogy Magyarországon szokás. A mentést megnehezítette, hogy a magyar tűzoltók rendszerint gerendákkal feldúcolják a romokat, azonban itt úgy tapasztalták, hogy a törökök gerendákat alig használnak, így azokat ők sem tudtak szerezni.
Elmondták, hogy egyre kisebb az esély arra, hogy élő embereket találjanak a romok között a most is dolgozó külföldi kollégáik. Ugyanis víz nélkül a legszívósabb férfiak is maximum öt napot bírnak ki. A vízvezetékek pedig el vannak zárva, így kizárólag már csak olyan emberek lehetnek a túlélők között, akiket úgy temettek be a romok, hogy hozzá tudnak jutni valamilyen folyadékhoz.
A legnagyobb örömöt akkor érezték a tűzoltók, amikor élő gyermeket találtak. Szerencsére három kisgyermeket is sikerült kimenteni. Hozzátette, hogy a HUNOR csapatát szinte kizárólag gyakorló édesapák alkotják. Arról is beszéltek, hogy a kimentettek legtöbben öntudatuknál voltak, amikor megtalálták őket. Úgy látták, hogy az életösztön dolgozott bennük, igazi katarzist éltek át, amikor ismét a felszínre kerültek.
A tűzoltók igyekeztek megnyugtatni a sajtó munkatársait is. Elmondták, hogy az idő múlásával és azzal, hogy minél többször beszélnek az átélt borzalmakról, ők is egyre inkább fel tudják dolgozni a történteket. Ökrös Árpád tűzoltó őrnagy elmesélte, hogy megérkezésekor például még csak három mondatot tudott mondani, de most már meg tudja osztani a tapasztalatait.
A projekt az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európai Parlament kommunikáció területére vonatkozó támogatási programja keretében valósult meg. Előkészítésében az Európai Parlament nem vett részt, és semmilyen felelősséget vagy kötelezettséget nem vállal a projekt keretében nyilvánosságra hozott információkért és álláspontokért, amelyekért kizárólag a szerzők, a megkérdezett személyek, a program szerkesztői és terjesztői felelősek az alkalmazandó jognak megfelelően. Az Európai Parlament nem felel a projekt megvalósításából esetlegesen származó közvetlen vagy közvetett károkért sem.