Hollywood Classics: film és zene szimfóniája

Alaposan ránk fér, hogy a mindennapok satu-szorítását valamiképpen ellensúlyozzuk. A Bartók Teremben immár a tizenötödik alkalommal (az elmúlt héten három, egymást követő estén is telt házzal!) megrendezett Hollywood Classics ezúttal is erre volt hivatott. Tűzijáték, vörös szőnyeg fogadta az elegáns publikumot. Udvariasság, empátia, nyitottság ragyogta be az aulát, a nagytermet. Fityiszt mutathattunk ország-valóságnak. Önzőségnek, durvaságnak, kirekesztettségnek.

A Savaria Szimfonikus Zenekar ismét alaposan kitett magáért. Bravúrosan, hűen, s nem túlzás, fergetegesen szólaltatta meg a mozis zenéket. Az együttest ezúttal is Pejtsik Péter (aki zeneszerző, énekes, hangszerelő) dirigálta, frissen, odaadóan, mint „Hollywoodban” máskor is. Hivatástudat, huncutság egyaránt a sajátja, akárcsak a fegyelmezettség meg a lazaság. Nem patikamérlegen méri ki egyiket se. Személyiségének nem a megjátszás, hanem a természetes belső derű a sajátja. Kolovratnik Krisztián színész-zenész, rendező, zenei szerkesztő, akinek a műsorvezetői/idegenvezetői – minthogy ezúttal filmes-zenés „világutazást” tettünk – könnyedségének az alapos, sokrétű ismeret, a felkészültség, a saját élményanyag adta az aranyfedezetét. Az énekes házaspár, Békefi Viktória és Feng Ya Ou ráhangolódott a közkedvelt filmek főszereplőinek dalaira, világszámaira. Profik hangban, mozgásban, viselkedésben. Bárminemű sztárallűrtől mentesek.  

Zenekar, dirigens, konferanszié, énekes pár s mindenekelőtt a publikum rezgései mondhatni egymással harmonizáltak. Szállhattunk, röpködhettünk együtt, valamennyi földrészt bejártuk filmekkel s a hozzájuk „forrt” zeneművekkel.

Hát, persze, hogy mindenkinek voltak (vannak és lesznek is) kedvenceik. Fölidéződhettek bennünk mozis katarzisaink éppúgy, akárcsak azok az időszakaink, amikor legelőször érintett meg adott film és zenéje. A kettő többnyire szimbiózisban volt/van egymással. Cherbourgi esernyők. Ilyen-olyan westernek. Superman. James Bond. Csillag születik. Távol Afrikától. Gyűrűk Ura. Aladdin. Egy gésa emlékiratai. Apáca show. És ugyebár, kerek e világon mindenhol jó, de a legjobb – otthon. A Tenkes kapitánya. Ámbár ez utóbbi nem (avagy ez sem) váltotta meg a világot, ám Vujisics Tihamér zenéje és maga az 1963-ban készült honi televíziós sorozat (amit számtalanszor ismételnek) nemzedékek számára meghatározó élmény.

Film(zene) nélkül lehet ugyan élni, amiként ilyesmit mondani szokás – ám a Hollywood Classics (is) évről évre a bensőnkbe kódolja  –, de minek?  

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint