Hazugság-spirálból is van kiút! 

A Weöres Sándor Színház legújabb bemutatóját október 15-én tartották a Márkus Emília Teremben. Kiss Csaba rendező vitte színre Jacques Audiberti (1899-1965, francia drámaíró) Árad a gazság című színművét. „Ártatlan” darab arról, hogy a kis ország hercegnője a nagy ország királyával másnap tartandó esküvőjére készülődik. A patyolattiszta, naiv Alarica szentül meg van győződve arról, hogy minden úgy megy, mint a karikacsapás, azaz minden olyan lesz, mint a legszebb tündérmesékben. Villámcsapásként éri, hogy semmi nem az, ami. Senki sem olyan, mint amilyennek látszik, amilyennek ő képzelte, hitte. Mindenki módszeresen megjátszotta magát. Piszkosul átvágták. Áradt feléje a gazság. És amikor minderre rádöbben, bár sokkhatásként éri, ám lássunk csodát, mégsem roppan össze.

Éppen ellenkezőleg! „Beveti” a természetes tisztaságát. A humorát, a fifikáját. A tehetségét. Erőtartalékait mozgósítva megvált(oztat)ja a szűkebb-tágabb környezetét. Vagy ha úgy teszik: forradalmat csinál. Volt hazugság, nincs hazugság! S mind eközben nem sül el pisztoly, nem dörren ágyú, nem tüzel tank; nem folyik vér. Nevezzük így: békés rendszerváltást visz végbe. Ráadásul azokkal a korábban önmagukkal is meghasonlottakkal együtt, akik jó ideig az orránál fogva vezették őt – meg a népet. Megbocsátás, egymásra találás, masírozás a boldog, közös jövő felé! Énekelve, táncolva, önfeledten. Ez aztán a happy end! 

De jó, hogy ilyet s így legalább színházban regisztrálhatunk! Nagy sóhaj: a teátrumi színtéren túl – a nagybetűs Életben – ehhez fogható csodák ritkán, s bizony csupán ideig-óráig adódnak. Belém villan egy, Szántó Piroska által rögzített életkép1956-ból. (Szántó Piroska Kossuth-díjas festőművész, 1913-1998; hagyatékának java – 197 grafikája, 51festménye – a Szombathelyi Képtár tulajdona). Így „rajzolja meg” az 1956. október 23-i budapesti hangulatot, minutumot, ami igencsak rímel az Árad a gazság boldogságos végkifejletére:

„Kitépett közepű fehér zászló lobog az autóbuszon is, ahol senki sem kéri a jegyet. Csak mosolygunk egymásra, s ahogy zötykölődve össze-összeütközünk, csak úgy zeng a busz. ’Pardon, bocsánat!’ ’Kérem, ne haragudjon!’ ’Dehogy haragszom!’ ’Ugyan, kérem, tessék csak!’ ’Itt a másik lábam is, lépjen csak rá nyugodtan!’ ’Dehogyis, bocsánat!’ ’Tessék leülni, asszonyom, üljön le, bácsi!’ ’Nem nehéz ez a csomag?’ ’Tegye csak az ölembe!’ ’Kiskatona, kell egy cigi?’ Valaki halkan fütyüli a Varsavinkát (régi lengyel forradalmi munkásdal – Wikipédia). Egy vidám pléhdoboz tömve megtáltosodott szardíniákkal.” /Szántó Piroska: Forradalmi szvit 1956. október-december; Corvina Kiadó, 1989/

Az Árad a gazság színielőadás végén is ugyanilyen megtáltosodott, toleráns, elfogadó, befogadó, megbocsátó, megértő, érző szívű – megtisztult csapat járja a táncot, sugallva, sugározva felénk, nézők felé: soha nem késő megbánni eltévelyedésünket, nem késő bocsánatot kérni, s megfogni egymás kezét. 

Remek alakítások is emlékezetessé teszik Kiss Csaba rendezését, aki egyébiránt azt vallja, hogy a színészek a legfontosabbak a színházban. Elismerésre méltó, rendkívül szimpatikus hozzáállás. Ezt a nézetét támasztja alá, hogy minden szereplő a helyén van. Hercegnőként az ötödéves egyetemi hallgató, Mari Dorottya érzékelteti velünk, illetve felidézteti bennünk azt is, mekkora traumával jár, hogy miután szisztematikusan félrevezettek, manipuláltak bennünket, rá kell ébrednünk, hogy át lettünk verve. Csapdába ejtettek. És aztán megint és megint újra kell(ett) kezdeni! De hát, ez van, nincs mese. Sipos László Márk (aki szintén egyetemi hallgató még) merengő királyfiként kiváló, Jámbor Nándor nagyszerű kémként, Némedi Árpád bíborosa hátborzongató, Bálint Éva nevelőnője – kettős ügynöke telitalálat. Orosz Róbert király-papaként, mint mindig, most is elképesztő, akárcsak Kelemen Zoltán, marsallként. A kiváló Balogh János hadnagya a köznépet (is) szimbolizálja; valamivel/valakivel mindig föl kell mos(at)ni azt a bizonyos padlót. De meddig lehet ezt még tűrni? 

Szenkovits Péter