HáyComeBeck

Ahogy Háy János készülődik a rögtönzött próbateremben, maga a meg­testesült precizitás. Válogat a könyvek közt, bele-belelapoz egy kötetbe. Azt mondja, van olyan szöveg, amit majd telefonról olvas fel. Friss, vadonatúj. Beck Zoltán, a 30Y frontembere egy korty levegőért szalad ki a folyosóra. Őrült meleg van, ezer fok az intézmény manzárdjában. Szívesen beszélnek a kezdetekről, az együtt gondolkodásról, és arról is, hogy több ez már köztük munkakapcsolatnál. Valódi barátok lettek az elmúlt közel egy évtizedben. Zoli azt mondja, az a logikája ennek az estnek, hogy minden egyes alkalommal játszanak valamit, amit azelőtt nem adtak még elő. Miközben Zoli dramaturgiai ívről beszél, János rendületlenül írja a sorrendet. Valódi dialógus jön létre köztük, igazi odafigyelés, hatással vannak egymásra. Így épül meg a szó és a dal egysége.

Egyáltalán nem jellemző, hogy fiatalok látogatják az esteket, jócskán képviselteti magát a középkorosztály és az idősek is. Zoli szerint, akik János olvasói, örömmel hallgatják a szövegeket akusztikus gitáron, és a 30Y rajongói is kíváncsiak arra, mire képes imádott frontemberük, ha egy kortárs verset szólaltat meg. Nem hagyhatom ki a kérdést, vajon más-e Szombathelyen játszani annak, aki ide járt főiskolára. A zenész vallja, mindig más kicsit. Szeret nálunk koncertezni, nemcsak a barátok miatt, akik a kedvéért jönnek el, de mert várja őt ilyenkor a „mindig aktuális város konstrukció”, ami csak az övé. Sosem az idő a kérdés, hanem az időbe írt alkotói potenciál, válaszolja kérdésemre, hogy vajon meddig lehet még ezt a projektet futtatni. Ez addig érdekes, amíg nem finomul, nem nemesedik automatizmussá a közös munka. Háy János helyesel, azt mondja, persze senki ne várja tőle, hogy a jövőben slágerlistákat ostromló popszámmal jelenjen meg. A gitárt csak szelíden pengeti. És dorombon is játszik, mert ugye nem is magyar költő, aki nem dorombol – teszi hozzá játékosan. A költő számára az az érdekes, hogy ez a közös szellemi kaland hogyan befolyásolja mindegyikük valós szakmáját. Szerinte meghatározza mindkettőjük gondolkodását. Háy szerint Zoli, aki a pécsi egyetem bölcsészkarán oktat is, sokkal jobb irodalomból, mint amilyen jó ő maga beatzenéből. Szívesen beszél arról a könyvről, amelyben kísérletet tett egy újfajta irodalomtörténet megírására. A Kik vagytok ti? című kötetet jól fogadta a közönség. Szeretik, hogy kézen foghatják kedvenc költőiket. Háy János áthágja a korlátokat, úgy beszél Balassiról, Adyról és József Attiláról, mintha a barátunk, jó ismerősünk volna. Viccesen jegyzem meg Háy Jánosnak, hogy gyakran hallgatóztam a szigligeti strandon, mikor egy főtt kukorica és rozéfröccs fölött beszélgetett Esterházyval. Mi lenne, ha megírnám, amit akkor mondott. Nevetve válaszolja, nem baj, csak azért nem örül neki, mert hát, mire megírom, már lehet, hogy ő holt költő lesz. És egy élő mégis jobb, mint egy holt. Aztán beszáguldanak a terembe, ahol rengetegen várják őket. Összekacsintanak, a húrok közé csapnak.

Megszólal egy gyerekvers, egy szomorú ballada, és a tengerre vágyó magyar család története a Bogyósból. Így emlegeti csak kedves könyvét a szerző. Az Óceán című írást mosolyogva hallgatja a közönség, és biztosra veszem, hogy a teremben lévők közül bárki – akár ebben a minutumban – kocsiba szuszakolná a dunyhát, és meg sem állna a magyar tengerig. Mert ez a két férfi mi vagyunk. Modern bárdok, elhozzák nekünk bő egy órára a boldogság kék madarát. A bogyósgyümölcskertész fia fülszövege szerint, aki ezt elolvassa, az biztosan tovább él. Az író nem tudja, mennyivel, egy vagy két évvel, esetleg tízzel, nem tudja. Nincs vita, aki a Háy come Beckre váltott jegyet, szerintem az is.

»Kovács Ágnes